Bármerre tekintünk, mostanában letagadhatatlanul és kikerülhetetlenül tolakodnak elénk a fokozódó polarizálódás jelei. Nézem a tegnapi CNN híradóban a Kaliforniában kampányoló Trump megérkezését váró tömegek izgalmát, majd’ ölre mennek; egyik felük valami földöntúli révületben, messiásként számítana rá. Legalább ekkora tömeg pedig iszonyatos indulatokkal a pokolba kívánná, valamennyi ígéretével egyetemben. Nézem az osztrák elnökválasztás hihetetlenül szoros eredményeit; milliós tömegek feszülnek egymásnak, egymástól felfoghatatlanul távoli politikai értéktérben, miközben legfeljebb hajszálnyi közöttük a nagyságrendbeli különbség. Hónapok óta megdöbbenve figyelem az angliai uniós szavazás szembenálló érveit és a két tábor méretének kiegyenlítődési folyamatát. Az elmúlt két hétben három déli mediterrán országban jártunk, ahol Európa leghíresebb és leglátogatottabb emlékhelyeinek, turisztikai látványosságainak mára elengedhetetlen tartozékává váltak az állig felfegyverzett katonák. Harckocsik, ujjaikat lövésre készen géppisztolyaik ravaszán tartó katonák gyűrűjében gyönyörködünk az építészeti csodákban, a tengerparti sétányok bájaiban, Barcelonától Marseille-ig, a pisai torony tövétől a Colosseum környékéig.Mi történt itt? Hogyan szokhattunk hozzá a természetellenes állapotok közönségessé válásához? Merrefelé tart mindez? Tucatnyi hasonló kérdést lehetne és kellene magunknak és másoknak minden áldott nap feltenni egészen addig, amíg át nem láthatnánk e fokozódó őrületek sunyi és megtévesztő szövedékein. A magam részéről ezúttal beérem egyetlen összefüggés vázolásával.A polarizáció lehetősége mindig is természetesen adott, miként annak a lehetősége is, hogy a szemben álló érvek úgyszólván eldönthetetlenül kiegyenlített táborokat képesek megmozdítani. Abban viszont már óriási különbségeket érzékelhetünk, hogy a polarizálódásnak, a szembenállásokat növelő folyamatokat erősítő tényezőknek milyen minőségi alapjai vannak? Az egyik póluson az értelmes és megválaszolható kérdések által megteremtődő társadalmi és politikai viták világát láthatjuk. S még ezt is érdemes finomítanunk: van az úgy, hogy a vita tárgya nagyon is értelmes, de az adott időszakban nem lehetséges rá érdemi és a többség számára is elfogadható választ adni. Az értelmes és megválaszolható kérdéseket végül is lehetséges akár hosszadalmas, néha fájdalmas közéleti diskurzusok révén is tisztázni. Valami ehhez hasonló jelenséggel szenved Európa nagyobbik fele az elmúlt egy évben a menekültügy kapcsán – s a végleges választól nagyon messze vagyunk még.A másik póluson az értelmetlen, eleve csak rosszul, vagy sehogyan sem megválaszolható kérdések-teremtette polarizáció jelenségeit vehetjük szemügyre. Az így kialakuló polarizálódást nem annyira az élet, hanem a föntről érkező manipulációs igények teremtik meg, a diskurzus pedig eleve hamis lesz, mert a rosszul feltett kérdésre csak azt az egyetlen választ lehetséges adni, amit a kieszelők már jó előre – végeredményként – megelőlegeztek. Magyarország közvéleménye csaknem egy évtizede vergődik az ilyen szerkezetű polarizálódások kényszereiben, s az utóbbi években e mesterséges feszültségteremtés úgyszólván kizárólagos közéleti iparággá nőtte ki magát. Mindebben az a legrémesebb, hogy az eredendően értelmes és valóban megválaszolásra érdemes konfliktusokat is lehetséges belegyömöszölni a mesterséges hisztériakeltés ritualizált szokásrendjébe. Valami ehhez hasonló jelenségtől szenved a magyar közvélemény nagyobbik fele az elmúlt egy évben a menekültügy kapcsán – ám a végleges “válaszhoz” nagyon is közel járunk már… Ama fajtájához legalábbis, amit legújabb kori gyűlöletmestereink az idei évre nekünk kitaláltak.