Legelőször Horváth Dániel, az olimpián mellúszásban 30. helyet elérő úszó akadt ki Puzsér Róbert szavain és tudatlan senkiházinak nevezte. Ezt azonban a kritikus nem hagyta szó nélkül és rávilágított arra a nyilvánvaló tényre, hogy egyrészt sok millió embernek kell ebben az országban napi 8-10 órát ledolgoznia, hogy valaki közpénzen úszhasson, másrészt nem csak a sport a lemondással járó munka, hanem orvosnak, nővérnek vagy anyának és apának lenni is.Ezek után pedig Bárdosi Sándor borult ki, aki szerint “Ebben az országban csak a sportolókból van hasznunk. Nagyon más területen ugyanis még semmi különöset nem alkottunk, nem adtunk a világnak: nincsenek világhírű színészeink, filmjeink, sőt még költőink, íróink is mindössze régről.”Ez egyrészt nem igaz, hiszen maga Puzsér is több példát hoz az elmúlt évtizedekből a magyarok sikereire különböző területeken, színészeken és feltalálókon át. Ehhez pedig hozzá kell tennünk a fizika és a biológia, valamit más tudományterületek elért világraszóló sikereinket is. Puzsért Róbertnek igaza van abban, hogy ahhoz, vagy valaki magát tartsa a magyar nagyság megtestesítőjének, elég nagyképűnek kell lenni.Ami azonban a legnagyobb igazság Puzsér Róbert szavaiban az, hogy a tömegsportokra az állam nagyin keveset költ, a versenysportokban szerzett érmeket pedig már-már bálványként kell tisztelni, sokan ugyanis ebben, és csak is ebben élik ki a magyarságukat, csak itt érzik, hogy ők magyarok és megszívják magukat nemzeti érzelemmel, amely akár 4 évre is elég.És igaza van. Hányan nézik azokat a sportokat az olimpián kívül, amit az arany után rajongással tisztelnek és képesek megvédeni mindenféle negatív kritika ellen? A nép kenyeret és cirkuszt akar. Ez úgy tűnik ma sem változott.