Korai kisgyermekkorunkról, pláne csecsemőkorunkról nincsenek tudatos emlékeink, mégis érezzük szinte minden sejtünkben. Lelki fejlődésünk szempontját tekintve az első néhány évünk meghatározó jelentőséggel bír, ezért mindenképpen nagyon fontos időszak. Ezek az évek befolyásolhatják, hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben, mennyire vagyunk hajlamosak egyes pszichés problémákra.

Azt talán mindannyian tudja, aki látott már közeléből egészen kicsi csecsemőt: hogy még ezek az egészen pici babák is képesek elsajátítani valamilyenfajta kapcsolati tudást, legtöbbször az édesanyjuk mintájára. Számíthatok-e másokra? Hogyan tudok kimutatni bizonyos érzelmeket? Ezekre épül fel majd később is agyunk működése…

Emlékezés – gondolkodás…

Ki ne emlékezne arra, hogy milyen ijedtek voltak a szülei, amikor véletlenül kiesett a hintából? Vagy emlékszünk-e arra a kis dalocskára, amelyet édesanyánk pelenkázás közben dúdolt nekünk? Nem. Én sem. Mint ahogyan a legtöbb embernél, az emlékeink általában csak négy éves korunkig nyúlnak vissza, és azt ezt megelőző időszakot többnyire csak szüleink elmeséléseiből tudjuk később felidézni.

Az emlékezés a gondolkodás szóból származik a német nyelvben például… ez nem is csoda, hiszen tudatos emlékeinket mindenképpen a gondolkodással kapcsoljuk össze. Az első napunk az iskolában, a fáradságos munkával megtanult szavak képletek, arcok, nevek, számok, adatok…

Ezt a tudást – mind az ún. „explicit” emlékezetünkben, vagyis a nagyagykéregben tároljuk. Ez az, melynek a tartalmát bármikor felidézhetjük és szavakba is önthetjük. Emellett pedig számos olyan dolog is létezik, melyet a tudósok implicit, vagyis nem deklaratív emlékezetnek neveznek, mert itt ezek esetében a tárolt tartalmat csak nagyon bajosan tudnánk szavakba önteni, mivel ezek legnagyobb része bennünk testesül meg. Erre Thomas Fuchs német filozófus megalkotott egy kifejezést: „Leibgedachtnis” – vagyis: Test-emlékezet.

A múltbéli, motorikus tapasztalatok

Ez foglalja magában minden múltbéli, szenzoros, motorikus és érzelmi tapasztalatunkat, melyek a jelentben hatnak, vagyis itt és most érezzük őket húsunkban és teljes valóságukban. Vannak dolgok – melyeket eleinte – noha nehezen, egy bizonyos folyamat árán tanulunk meg, – majd mégis, később teljesen automatikus mozdulatsorokká válnak – ilyen például a gépírás – tudatosan nem találom meg, hogy mely betű hol helyezkedik el a billentyűzeten, az ujjaim mégis a munka közben automatikusan rögtön megtalálják őket. Amikor pedig – például a sportolóknál vagy a zenészeknél – ún. szenzomotorikus csúcsteljesítményről lévén szó – nos, ilyenkor jobb is, hogy ha a tudat, a gondolkodás nem avatkozik közbe. A tudat ilyenkor ugyanis jóval lassabbá válik. Van más tudásunk is, melynek kialakulásában soha nem is vett részt: ilyen az, amikor a hangja alapján felismerünk egy általunk ismert személt, vagy a hangjából tudjuk, hogy levert, dühös vagy éppen vidám. A tudatunk legtöbbször csak akkor „figyel fel” – ha valami nem működik, nem stimmel. Például melléütök a billentyűzeten, vagy fáj valamim, esetleg rossz előérzetek támadnak meg valami miatt. Vagy akkor, Amikor a „csontjainkban” rejtőző, múltbéli traumatikus élményeink felszínre törnek, és ismételten hatalmat nyernek fölöttünk, azaz a tudatunk felett.

A múlt emlékei ám sohasem múlnak el!

A kellemetlen tapasztalatok igen mélyen bevésődnek az érzelmi memóriába, ezáltal is megvédenek minket a jövőbeni sérülésektől. Olykor viszont ezek olyannyira súlyosak, hogy agyunk nem tud mindent feldolgozni. A borzalmakat pedig nem lehet összefüggő történetté varázsolni és szavakba önteni – melyet az explicit emlékezetünk tudna tárolni. Ezek a valaha átélt dolgok – noha töredezetten – de az implicit memóriában maradnak. Egy-egy szag vagy zaj, egy bizonyos mozdulat, vagy egy korábban átélt katasztrófa évfordulója visszahozza a régmúltat, mintha éppen csak most történne. Mégis nagyon sokan úgy „védik” magukat a traumatikus emlékektől, hogy egészen belső elemekre bontják az átélt élményeket, ameddig végül már alig éreznek valamit.

„A legkorábbi gyermekkor negatív élményei nem vesznek el, hanem gyakran egy életen át megmaradnak, mint a lábnyomunk a betonban”

– ezek Vincent Felitti amerikai orvos szavai.

Beatrice Beebe pedig érdekes kutatásában csecsemőket és anyákat filmez játék közben, hogy vajon mennyire figyelnek, hogyan reagálnak egymásra, és hogyan alakítják ki az egymással való kötődést.

Az első filmen éppen egy négy hónapos kisfiú néz rá édesanyjára, aki eltúlzottan meglepődő arcot vág. A pici egyik szemöldökét felvonja, majd enyhét széttárja a kis lábacskáit, kis ujjait pedig kifeszíti. Az anyja rámosolyog, majd mind a ketten egy kissé megemelik a fejület, leengedik, majd mindketten mosolyognak. A baba elkomolyodik, majd az anyukája finoman megérinti kezébel. A baba ellazul.

Beebe szerint a kommunikáció sikere szabályokon alapszik. „viselkedésünknek több másodperccel előre láthatónak kell lennie, éppen úgy, mint a velünk szemben álló reakciójának.”

Ugyanis a csecsemők már három-négy hónapos koruktól elvárnak bizonyos reakciókat. Ha ezt csinálom – akkor ez történik – és fordítva. Ha ránézek anyukámra – akkor ő visszanéz és rám mosolyog, én pedig ennek örülök. És mindegy, hogy felnőttkorunkban vagy akár életünk kezdetén történik – de magunkat megértetni és kötődni másokhoz létfontosságú.

És ahogyan a kísérlet is mutatja, már egy pici újszülöttben is formálódik az emberi kapcsolatokról való tudás arra vonatkozóan, hogyan mutatjuk ki érzelmeinket, hogyan viszonyulunk, illetve kötődünk másokhoz: Hogyan viselkedjünk másokkal? Számíthatunk-e stresszhelyzetben mások segítségére?

Aki biztonságban és helyén érzi magát, ők játékosan felfedezhetik a világot és könnyebben megbirkóznak a rossz élményekkel is.

Ahol viszont hiányzik az érzelmi védelem – ott sajnos lelki problémák, és későbbi magatartási vagy pszichés zavarok is felléphetnek.

Minták, melyeket újra aktivál a test…

A korai tapasztalatok jelentős mértékben alakítják a gyermek érését és agyát, emlékezetét. Ha ő éppen egy olyan világba cseperedik bele, ahol nem tudni, majd mikor kap legközelebb enni, és mikor tetszik újra tisztába, vagy simogatják, öleli meg őt – az bizony stresszt okoz.

És ezt nem felejti el a szervezet: később már gyorsabban, erőtejesebben és hosszabban reagál belső mozgósítással. Egy erőszakos gettóban való élethez ez persze hasznos, ám egy békés társadalomba való beilleszkedésben nem. Ennek a szubtilis riadókészültségnek megvan ugyanis az ára: kevesebbet enged be a szép érzések kibontásának, a gyermeki játéknak. A stresszhormonok gátolják az idegszálak érési folyamatait – és ezzel pedig annak az agyi területnek a fejlődését – amely segít a test jelzéseinek és az impulzusoknak az észlelésében.

Majd később, ezeket a mintákat – legyenek ezek pozitívak, avagy negatívak – baráti és szerelmi kapcsolatainkban újra aktiváljuk, és majd később, a saját gyermekeink nevelésnél is.

Mitől függ, hogy ki tudja majd kibontakoztatni tehetségét, és ki lesz az, aki már korán kudarcot vall? Sok vesztesben találtak közös vonást. Amerikában a pszichiátriákon a betegeknek a 70%-a nehéz gyermekkorról számolt be. A tudósok egyre pontosabban képesek megfejteni, hogy mikor lesznek rosszak a tapasztalatok, és mekkora jelentősége van az idegi fejlődés egyes szakaszainak.

Ennek folyamán kirajzolódik, hogy az erős érzelmi-védelmi pajzsunk az első két életévünkben alakul ki: a genetikailag meghatározott stressz iránti érzékenységünk éppúgy, mint a borzalmas élmények esetén. Ahol pedig hiányzik maga ez a „pajzs” – ott a család lesz maga a fenyegetés, amihez sok esetben bántalmak, erőszak is társulnak. A szakértők ma már éppen ezért, szinte követelik, hogy a tudomány végre ismerje el a „fejlődési traumát” mint új diagnózist – melyet egészen másképpen lehet kezelni is: itt ugyanis az érzelmek szabályozását a test segítségével kell megtanulni, a ilyen esetekben a „beszéden kívül esik”.