Adok-kapok a Moszkva-Brüsszel-Washington diplomáciai tengelyen.
Az elmúlt hetek eseményei tartalmasra sikeredtek, ami az orosz-amerikai-európai viszonyokat illeti. Biden egyik nap szankcionálja, elítéli, fenyegeti Moszkvát, másik nap vele azonos nagyhatalomnak nevezi és keresi az együttműködési lehetőségeket. Moszkva odavezényeli hadereje javát az ukrán határhoz, majd miután a III. Világháborútól vacogó európai országok már nem győznek rettegni, egyik pillanatról a másikra visszavonja seregeit.
Prága és Szófia eddig az oroszbarátabb európai vonalat erősítették, ma az orosz titkosszolgálatokat gyanúsítják korábbi robbantásokkal országaik területén. Közben a Nyugat és Oroszország között megy a verseny; vajon ki tud több diplomatát kitiltani, s a szakadék a kontinensek és országok között egyre csak nő.
Az európai vádaktól és amerikai támadásoktól makrancossá vált Moszkva úgy döntött, jogi megnevezéssel is illeti elégedetlenségét azokkal az országokkal szemben, akik Oroszország ellen tevékenykednek. Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov jelentette be, hogy hamarosan nyilvánosságra hozzák azon országok listáját, akiket a Kreml a „nem baráti államok” közé sorol. Az ilyesfajta kategóriába sorolás egy teljesen új gyakorlat lesz az orosz külügyi hivatal részéről, melynek bevezetését ők – ahogy Lavrov fogalmazott – ugyan eddig próbálták elkerülni, de velük szemben már számtalanszor alkalmazták.
Az, hogy milyen következményekkel jár majd a listán szereplés még képlékeny, de a bekerülési kritériumokról már több információt is közölt az orosz külügyminiszter. Mindezek alapján elmondható, hogy egy-egy csúnya megjegyzésért még nem feltétlenül jár a listázás, ám ha a hosszú mérlegelési folyamat során úgy ítéli meg a hivatal, hogy nincs más módja a kapcsolatok rendezésének, marad a barátságtalannak minősítés egyedüli megoldásként. Maga a nem baráti országok besorolás egyébként rugalmas, tehát bővíthető és vissza is vonható.
Egyelőre nem nyilvános még a listán szereplő országok neve, de szinte bizonyos, hogy az Egyesült Államok szerepelni fog rajta, hiszen ezt a Külügyminisztérium hivatalos szóvivője, Maria Zaharova is megerősítette. Washingtonnal szemben az elsődleges ok a nem rég bevezetett újabb oroszellenes szankciócsomag, melyet Biden arra hivatkozva hagyott jóvá, hogy megbüntessék Moszkvát a választásokba történt beavatkozás, a Navalnij ügy és a kibertámadások miatt. A Kreml természetesen minden említett vádat visszautasít, nyilvános bizonyítékok híján ezt meg is teheti.
Bizonyos kiszivárgott információk szerint a hagyományosan amerikai szövetséges Nagy-Britannia, Ausztrália és Kanada is barátságtalan országnak lesz minősítve, de hasonló sors vár számos európai országra is, akikkel súlyos diplomáciai csatározásokat vív jelenleg Oroszország. Lengyelország és a Baltikum három országa mellett, helyet kaphat a listán Csehország is, akivel az utóbbi egy hétben súlyosan elmérgesedett az oroszok viszonya.
A prágai incidens különösen érzékeny pontja lett Moszkvának, hiszen ezzel egy időre elvesztette a térség egyik legnagyobb állományú nagykövetségét, egy hatalmas atomenergia üzletet, illetve még egy lapáttal rátett az így sem túl rózsás helyzetű Északi Áramlat-2 vezeték „megfúrására”.
A világjárvány közepette pedig az is lényeges, hogy az Európai Unióval vívott csatározások hozzájárulnak az így sem kedvező elismertségű Szputnyik vakcinák eladási esélyeinek csökkenéséhez, illetve általánosságban véve még tovább nő a szakadék Brüsszel és Moszkva között. Nem lenne természetesen meglepő, ha Ukrajnával is találkoznánk a felsorolt országok között, hiszen a 2013 óta vívódó diplomáciai, politikai, titkosszolgálati és katonai összefeszüléseknek köszönhetően a két ország közötti kapcsolatok jegesre fagytak. Ráadásul Ukrajnában Oroszországot is érte már jogi minősítés, agresszor állam címet kapott az ukrán törvényhozástól.
Az új orosz elnöki rendelet értelmében a barátságtalan államokkal szembeni korlátozások nem közvetlenül az érintett államokra fognak vonatkozni, hanem az Oroszország területén található nagykövetségeikre és konzulátusaikra. Amit már biztosan lehet tudni, hogy komoly akadályozó intézkedésekre számíthatnak ezek az országok, melyek elsősorban a külképviseletek munkáját fogják megnehezíteni. Tilos lesz számukra Oroszországban élőket (azaz nemcsak az állampolgárokat, hanem az ország területén élő bevándorlókat is) alkalmazni munkára. Ez azt jelenti, hogy az eddig sokszor helybéliekkel végeztetett takarítói, sofőri, szerelői, fordítói munkákat is a nagykövetségek dolgozóinak kell ellátnia. Ebből egyértelműen lekövetkeztethető, hogy mindez csökkenteni fogja munkaképességük hatékonyságát, illetve némiképp hírszerzési munkájukat is meg fogja nehezíteni.
Ilyen gyakorlat még nem volt Oroszországban, s az egyelőre elnöki rendelettel szabályozott mechanizmust várhatóan az orosz törvénykönyvekben is megszilárdítják a közeljövőben. Arra is lehet számítani, hogy a barátságtalan államoknak minősített országokkal szembeni intézkedések nem feltétlenül állnak meg a nagykövetségeket érintő korlátozásoknál, s akár előbb-utóbb átfogóbb szankciók is járhatnak a rossz viszony totális elmérgesedését jelentő besorolással. Ez azonban már nem újkeletű Oroszország esetében, hiszen rendszeres eszközként használják ők is a szankciókat, akárcsak az Egyesült Államok. Gondoljunk csak a törökökkel fennálló viták során leállított – a török gazdaság számára oly fontos – turizmusra, vagy a Krím miatti nyugati szankciókat követő orosz élelmiszer embargóra.
Azonban ha eddig is gyakorlat volt a különböző szigorító intézkedések alkalmazása a viszályos ügyekben nemzetközi szinten, akkor most miért van szükség ennek a mechanizmusnak egyfajta művésznévre is? Azt gondolom ennek inkább egyfajta pszichológiai oka van, mely tovább egyértelműsíti a felek számára az egyre romló viszonyuk komolyságát. Az bizonyos, hogy az orosz társadalomra és az Oroszország területén diplomáciai szolgálatot teljesítő, barátságtalan államnak minősített országok képviselőire erőteljesen ki fog hatni a besorolás, hiszen a médiában, a politikai nyilatkozatokban nap, mint nap ezzel a jelzővel lesznek megbélyegezve. Mindez a kapcsolatok további romlását eredményezheti, kivéve, ha az adott ország nem dönt úgy, hogy elkerülve ezt, inkább megpróbál kompromisszumot kötni az oroszokkal.
Nem ideális, ha gyújtólángon működhetnek csak a nagykövetségei bizonyos országoknak; hiszen így csökken a lobbizás esélye, a kereskedelmi, kulturális, gazdasági, politikai kapcsolatok kiépítési lehetősége, illetve az elengedhetetlen hírszerzési funkció is.
Mélyponton levő orosz-amerikai kapcsolatokat láthatunk, ám ez nem újkeletű állapot, hosszú ideje áll fenn ez a viszony. Az európai-orosz kapcsolatokban azonban már más, változó állapotokat tapasztalhatunk.
Az európai politika kettévált az orosz-kínai-amerikai kérdésben, egyfelől ott sorakoznak Oroszországgal szemben a történelmi és ezáltal érzelmi alapon is ruszofób államok, karöltve az örök rivális angolszász világgal, másfelől pedig az angolszász és orosz világ között kényszeringázó államok, akik manapság egyfajta pragmatikus hozzáállást próbálnak érvényesíteni – kisebb-nagyobb sikerrel – Oroszország és az USA között. Ezen kelet-közép-európai országok élén – a gazdasági és energetikai szférában az amerikaiak mellett az oroszokkal is kölcsönös együttműködésben álló – németek állnak.
Alapvetően mindhárom erőtér szempontjából érthető törekvési folyamatokat láthatunk; a két nagyhatalomnak az az érdeke, hogy a lehető legtágabb eszköztárral a maga oldalára kényszerítse/csábítsa a középerőként működő kelet-közép-európai térséget, míg utóbbinak az az érdeke, hogy mindkettőtől megfelelő biztonsági távolságot tartson, ezen túl pedig kiváló, rentábilis gazdasági, energetikai és politikai kapcsolatokat tartson fenn. Ennek az elképzelésnek a megvalósulása azonban komoly akadályokba ütközik, főként a nagyhatalmak részéről.
Kína esete azért más, és azért nehezebb vele felvenni a kesztyűt a nyugati hatalmaknak Európában, mert nem tudják kijátszani vele szemben az oroszok esetében jól működő módszert; a történelmi rossz tapasztalatok közbeszédben tartását, illetve az ezáltal létrejött érzelmi faktort, állandó gyanakvást. Gondoljunk csak az Európai Unió parlamentjében vívott verbális csatározások során elhangzott Oroszország elleni érvekre akár a lengyel, balti, vagy más országok nyugatbarát képviselőitől. Moszkva ugyan járatosabb az európai politika terepén, de a vele kapcsolatos számos rossz tapasztalat ki is egyensúlyozza Peking tapasztalati hátrányát.
Az egyértelmű, hogy a feszültség folyamatosan növekszik az európai kontinensért vívott küzdelemben Oroszország és az Egyesült Államok között, ám ez már mondhatni hagyományos – hol erősebben, hol gyengébben fortyogó összefeszülést láthatunk hosszú évtizedek óta. Azonban ebbe a küzdelembe egy új nagyhatalom is bekapcsolódott, akinek a harcmodora kevésbé ismert még nemzetközi szinteken, nem igazán rajzolódott ki a másik kettő számára. Ahogy egy szerelmi háromszög, vagy egy három félből álló baráti közösség is túl sok feszültséggel és robbanási lehetőséggel telített, úgy az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között is intenzíven vibrál a levegő. A taktikai harcok idejét éljük, ám bárminemű stratégia kirajzolódása egyelőre nem látható a részükről a három pólus feloldására.
Alap tézis, hogy a kettő az egy ellen erősebb, ám itt három egymás számára majdhogynem ugyanannyira fenyegető vetélytársról van szó. Itt bármilyen szövetség – legyen az amerikai-orosz, orosz-kínai, vagy kínai-amerikai – lemondásokkal fog járni a két együttműködő fél számára is. Mára az Egyesült Államok szinte odadobta Oroszországot Kínának azzal, hogy mindkettőnek szinte egyszerre üzent hadat.
Azonban azt is látni kell, hogy mindez nem Bidennel, de nem is Trumppal kezdődött, hanem még Obama idejében, amikor is az ukrajnai háború miatti viszály megindult a Nyugat és Oroszország között. Az Európai Unió és az Egyesült Államok súlyos és összeegyeztetett szankciós háborújára nem lehetett más az orosz válasz, mint a viszont-szankció és a keletre nyitás. A keletre nyitás pedig jelen pillanatban ott tart, hogy nagyszabású katonai gyakorlatokon demonstrálja Moszkva és Peking közös hadi potenciálját a világ számára.
Azonban a Kreml és a Fehér Ház régimotoros mind a modernkori diplomácia, mind a nemzetközi színtéren zajlódó cselszövésekben, meglátjuk kifog-e rajtuk Kína, aki csendben figyeli az amerikaiak és oroszok csörtéit Európában és a világban.
Kövessen minket: Facebook
