Drága Barátaim, Hittársaim!
Milyen jó is, hogy a közösségi oldal néha emlékeztet az emlékeinkre. Mit ad Isten, hát fel is ugrott az ablak, vagyis pont ma két éve történt a nagy esemény. Akkor megírtam, aztán fene tudja, hogy megjelent-e ez másutt, vagy sem, de most akkor olvassátok teljes terjedelmében.
Annyit még arról a napról, 28 Celsius fokot mutatott a hőmérő!
„Azon tépelődök napok óta, hogy mivel kényeztesselek, kápáztassalak el Benneteket, úgy, hogy közben az identitásomat el ne veszítve, hitvallás(unk)omat megtartva itthon, otthon maradhassunk. Persze talán érezhető a munkásságomban az is, hogy szívesen ötvözöm azért a nemzetközi ízeket, a mediterrán szerelmemet, sőt a kínai is nagy kedvencem, de azért szélsőségeket nem respektálom. Legfőképpen úgy, hogy a MIÉNK háttérbe szoruljon, elfelejtődjék.
A napokban főztem ezt is, azt is, amazt is arra gondolván, hogy örömmel adom tovább, de a hétvégi az volt az igazi ám a javából. Főztem csodás tik combjából tüzes, kukoricás, babos csíkokat, olyan mexikói módon, mégis mégis kicsit másképpen. Aztán sütöttem igai Rösztit, úgy, ahogyan az az Alpokban készül, majd nagy ravaszul a néhány napja borjúpaprikást petrezselymes, vajas nokedlivel. Azután bakonyi módon kreáltam sertésborda csíkokból fergeteges ragut Gnocchi száraztésztával. Szóval nem maradtam el, de ezekről majd később, máskor emlékeznék meg, hiszen a hétvégén, Éva barátnőnknél, a régi időket idéző, igazi bográcsos kaja készült. Ezért a levesért valaha özönlöttek hozzánk a külföldiek, sőt erről voltunk igazán híresek, ez volt a márkánk. Nem is volt olyan turista paradicsom kis hazánkban, ahol ezt ne készítették volna, ahol ez ne szerepelt volna bármely étlapon. Azt amúgy nem is értem, ez miért is nem lett Hungaricum, hiszen az utazási magazinokban, útikönyvekben a cseresznyepálinka, Egri Bikavér mellett mindenhol említést érdemelt. A régi, eltűnt rendszert is ezzel a névvel fémjelezték, de mára a becsapott, átvágott német-és egyéb turistákkal együtt valahol eltűnni látom az életünkből.
Lássuk be, hogy például ma a Balaton, de akár más nevezetességünk meg sem közelíti azt a nemzetközi érdeklődést, amit mondjuk 30 éve. És hát, mint tudjuk, a stadionok nézők nélkül olyanok, mint a labdarúgásunk (?), az idegenforgalmunk is olyan, mint azok, nézők nélkül. Talán kár volt lerabolni, becsapni a turistát, főleg a külföldit, mert bizony láthatjuk, milyen nehéz őket visszacsalogatni, szinte lehetetlen. Ezért is szolgált nagy-nagy örömömre a hétvége, ahol is ezt az igaz MAGYAR, mindenki által ismert, ma már sajnos kissé feledésbe merült, királyi koronánk egyik ékkövét főzhettem meg, vagyis a
GULYÁSLEVEST, AHOGYAN A MESÉKBEN IS OLVASHATJUK
Csodás őszi időnk volt, olyan, amiről Petőfi is írt, bár a Szeptember végén kicsit más miatt nevezetes. Évánknál a kert úgy nézett ki, ahogy minden mesemondó leírja az őszt. Az élén zöldtől a sárgáig, az indián vöröstől a rozsdabarnáig minden színben pompázott a vadszőlő levele a kerítésen. A diófa lassan, leveleitől szabadulva, csodás csonthéjas terméseit eldobva bólogatott ránk. Az örökzöldek, a bokrok, tuják pedig méltóságteljesen pompáztak élénk, haragos zölddel mindezek mellett. Ezt még tetézték a csodálatos nap sugarai úgy, mintha augusztust írtunk volna. Az asztalon pedig olyan kép várt, ami még ezt is felülírta (számomra), jelesül az előkészített alapanyaga a levesnek. Őszintén úgy pöffeszkedtem, kissé öregedő, de még nem kis mellkasomat legalább úgy fújtam föl, mint Bajnán a falu még igazán tejfelesszájú, tejbepapin felcseperedő kis bikaborjai. Hiszen rám várt a feladat, hogy a csodás alapanyagokból megfőzzem az ételt. Volt ott agy 1.5 kiló, a marka pofájában, a pofacsont alatt található hús, ami még a lábszárat is képes felülmúlni. Aztán volt ott vagy fél kilónyi füstölt tokaszalonna, abból a bitangból, aminek nem piti az ára sem. Volt ott csodás, megtisztított vöröshagyma vagy hat fejjel, egy egész fej fokhagyma. Volt ott még sárgarépa, zeller, zellerszár, aztán a gumója, paradicsom is, paprika is, fehérrépa, sőt még piros, nemes, őrölt pirospaprika is a jobbikból, jelesül Szeged, Makó környékéről.
Azután volt ott még nemes, ágyas meggypálinka Újfehértóról, olyan színű, mint a Madeira, olyan bíborosan, fényesen gyönyörű. A kerítésen a korall utánozhatatlan színével hivalkodó muskátli erdő, a gyönyörű német juhász, az újranyíló rózsabokor, a maga püspöklila színével. A Mama is megjelent, Ő is mesélt, adomázott, miközben mi rendületlenül pusztítani kezdtük az áldott pálinkát. Miután majd minden elő volt készítve, hát tűzrakás, majd a pattogó tűz fölé már mehetett is a bogrács, ahogyan ezt szoktuk. Landolt is bele a kocára vágott tokaszalonna, majd miután jól kisült a zsírja, rá egy evőkanál köménymag, amit jól kipirítottam. Aztán már reppent is belé az apróra vágott gyönyörű marhapofa húsa. Jó kérget sütöttem rájuk, aztán már ment is rá a hagyma, a vékony szeletekre vágott fokhagyma, a paradicsomok, zöldpaprikák. Ezt kevergetve a zsírjáig sütöttem, majd egy kis vizecske, újra ugyanez vagy háromszor. Amikor ez egy óráig is eltartva elkészült, akkor jöhetett rá a vanília, vagyis a jóféle pirospaprika, ezzel összekevertem, majd kevés, olyan 1 liternyi víz. Eközben a zöldségeket, vagy kétkilónyi krumplit összevágtuk, félretettük. Egy tojásból annyi liszttel, amennyit felvesz, csipetkének való tésztát gyúrtunk, majd mikor megszikkadt, akkor apró darabokat csípve, majd kis kerek gombóccá gyúrva formáztuk. A leves olyan félkész volt, mikor jöhetett bele a zöldség, aztán újabb, fertályóra múlva a krumpli, majd az elmaradhatatlan csipetke, hiszen ez nélkül nem gulyás a gulyás. A szokásos ízesítés, só, törött bors, egy csipetcsípős, erősebb tűz, majd a forró, gőzölgő, igazi őszi Gulyás tálalása. Természetesen előtte egy stucni a meggyből, aztán isteni puha, fehér kenyér, amiről a mesében olvashatunk. A leves után jó sör, kinek bor, aztán csak ejtőzés a napon, majd az igazi, házi, baracklekvárral gazdagon megkent palacsinta.
Drága Barátaim!
Még idetartozik, hogy a gulyás, a régi időkben jó szaftos, faggyús húsból készült, elmaradhatatlan kísérője volt szüreteknek, aratásoknak. Igazi, nemzeti büszkeségünk, kár, ma már kevesen gondolják így. Az igazi, borrácsban főzött gulyásban csak a hús, van, persze szalonna, hagyma, fűszerek, aztán a krumpli, az elmaradhatatlan csipetke. A zöldségekkel készület az nevezzük gulyáslevesnek, a másik az a Gulyás, a Bográcsgulyás. Azt gondolom, hogy a magyar szürke marhából készült pedig olyan kincsünk, mire méltán lehetünk büszkék. Az Alföldön, ahol ehhez a remek húshoz könnyebben lehet hozzájutni, ott még van respektje, igazi turistacsalogató, de egyéb marhából sem utolsó, főleg lábszárból, de a jó faggyús húsok mellé adja azt a semmivel össze nem hasonlítható illatát, zamatát. Igazi kulináris kirándulás volt higgyétek meg, minden földi jóval, talán az utolsó ilyen csodás őszi napon.”
Ezek hát Barátaim az emlékeim, aztán azok, hogy újra elröppent két év. Bizony, hullnak már a levelek jócskán, aztán már fáj ám itt is, ott is, amott is, de amíg élünk .efélünk, vagy remélünk! Egyik jobb, mint a másik!
