Rózsa Krisztián: „Hálás vagyok a kedvesemnek, hogy elvisel”

Rózsa Krisztiánnal a Junior Príma Díjat nyert színművésszel a Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk legújabb bemutatója, a Mágnás Miska premierje előtt.

Vona Ildikó/ PannonHírnök: Hogyan értesültél a díjról, és mennyire ért váratlanul?

Rózsa Krisztián: Váratlanul ért, nem számítottam rá. Otthon voltam Tiszaadonyban, és jöttem vissza Miskolcra, de nagyon rosszul indult a visszajövetel. Az öcsém autójával mentünk faterommal Kisvárdára, hogy majd a pályaudvaron vonatra szállok. Én vezettem, és útközben leszakadt az autó kipufogója. Azt ott leszereltük, beraktuk a csomagtartóba, bosszankodtunk egy sort, végül azért sikerült eljutni a pályaudvarra, viszont majdnem lekéstem a vonatot, az utolsó pillanatban ugrottam fel rá. Már a vonaton ültem, amikor egy úriember felhívott a Junior Príma Díjjal kapcsolatban, és mondta, hogy azért keres, mert elnyertem a díjat. Valahol Tokaj környékén jártunk, ott kaptam a hírt.

–  Mit éreztél, amikor pár nappal ezelőtt átvetted és a kezedben tartottad a díjat?

– Nagyon boldog voltam, alig tudtam megszólalni. Én voltam az első díjazott – bár reménykedtem, hogy nem fognak elsőként szólítani –, engem hívtak először. Minden zsűritag beszélt a díjazottról, és utána történt meg az átadás.  Orlai Tibortól vettem át a díjat, és mi már régebbről ismerjük egymást, sokszor segítette a k2 Színházat, ahonnan én ide jöttem. Jó pár percig beszélt rólam, ami annyira jól esett, és annyira mellbe vágott az a barátság, szeretet, ami áradt Tiborból, hogy alig tudtam megszólalni. Csak megköszöntem a díjat, mert nem találtam a szavakat, annyira boldog voltam.

Jelenet az Ünnep című előadásból (Fotó: Éder Vera/ Miskolci Nemzeti Színház)

– Mit jelent számodra egy ilyen elismerés?

– A befektetett munka gyümölcse ez a díj. Egyfajta igazolás is persze, de rám úgy hat, mint egy dobbantó. Még jobban ösztönöz, visz előre. Nagyon köszönöm a Junior Príma Díjat, sok minden áll mögötte: a Miskolci Nemzeti Színház, a k2 Színház, a családom, akik mindig támogattak. A régi Kaposvári Egyetemen az oktatóimnak is nagyon köszönöm, életem egyik legjobb öt éve volt az ott eltöltött időszak. Ez a díj jelzi nekem, hogy próbáljam megtartani azt az emberséget, amivel elindultam ezen a pályán. A kaposvári évek alatt bontakozott ki, és fontos, hogy megmaradjon, mert akkor tudok jól „működni”. Rengeteget köszönhetek a Kaposvári Egyetemnek. És hálás vagyok a kedvesemnek is, hogy elvisel. (Nevet)

– Ez a díj egy elismerés, de vajon a kritikát mennyire bírod?

– Nem vagyok sértődős, bírom a kritikát. Kifejezetten nem keresek rá, hogy írtak-e az előadásról, de ha a színház kiteszi valahová, vagy megosztja, akkor mindig elolvasom. Még a negatív kritikát is, és átgondolom. Ha van igazság benne, akkor tanulok belőle, de ha nincs, akkor elengedem, nem foglalkozom vele.

Déjà Vu (Fotó: Éder Vera/ Miskolci Nemzeti Színház)

– Mi lennél, ha nem színész?

– Szerintem kaszkadőr. Régen bokszoló akartam lenni, de az nem jött össze, aztán kaszkadőr, és utána jött a színészet.

–  Miskolcon sokféle műfajban kipróbálhattad magad. Hiányzik még valami?

– A mese és az opera eddig kimaradt. Bár a Hülyéje című darabban Harsányi Attilával egy operát is elénekeltünk, egy számot, de azért ott még nem tartok, hogy operaénekléssel foglalkozzak. Annak viszont örülök, hogy ebben a színházban mindent, mármint műfajilag mindent csinálok.

– Hogyan vezetett az utad a színházig, sőt, egyáltalán Miskolcig? Diákként voltál itt kirándulni?

– Kölyökként, 8-tól 13 éves koromig Kurityánban töltöttem a nyarakat, és többször bejöttünk a városba. A színház közelében ugyan nem jártam még akkor, de hallottam róla, hogy itt az is van. Érettségi után elmentem Kaposvárra színészetet tanulni. Negyedéves koromban voltam egy évet gyakorlaton a Vígszínházban, majd ötödévesen Debrecenben, közben 2012-től dolgoztam a k2 Színházzal, és Debrecenből jöttem ide a 2015/16-os évadban. Tudtam Miskolcról, hogy jó híre van, nagyszerű előadásokat csinálnak. Lovas Rozi kettővel fölöttem járt az egyetemen, Farkas Sanyi is itt játszott, Rusznyák Gábor tanárom volt, egyszóval nem teljesen idegenként jöttem ide.

Dosztojevszkij: Ördögök (Fotó: Gálos Mihály Samu/ Miskolci Nemzeti Színház)

– Biztosan tele voltál álmokkal, tervekkel, amikor leszerződtél. Beváltotta Miskolc a hozzá fűzött reményeid?

–  Be! Abszolút be! És olyan hatással van rám az itteni légkör, hogy hajt előre: menni, menni és még jobban csinálni mindent.

– Mit szeretsz jobban játszani? Vidám szerepeket vagy a nagy mélységeket és magasságokat bejáró figurákat?

–  Nem nagyon tudok különbséget tenni. Imádtam például az Ördögökből Pjotr Verhovenszkijt, ami hatalmas meló volt. Színészileg óriási feladat egy ilyen, drámai figurát megformálni. Rengeteg energiát kivett belőlem, és jó lett volna még többször játszani ezt a remek Dosztojevszkij darabot. Szeretek nevettetni, imádom a komikus figurákat. Jó hallani, amikor nevet a közönség és vidáman „jön” velünk, de a csöndet is nagyon jó hallgatni, amikor a nézők lélegzetvisszafojtva figyelik a drámai eseményeket.

– Milyen előadásokban láthatunk mostanában?

– Mágnás Miska, Déjà Vu, aztán jön a Mester és Margarita, az Elektra, és továbbra is műsoron van a Producerek, meg a Bál a Savoyban.

– Jó elfoglalt leszel az elkövetkező időben! Mennyire vagy pörgős?

– Nagyon! Hiperaktív vagyok, nem lehet lelőni.

– Muszáj megkérdeznem: hogyan élted meg a koronavírus miatti karantén időszakot? Amikor nem voltak előadások…

– Eleinte nagyon rosszul. Aztán egy kicsit átfordult bennem, hogy talán nem is baj, ha most pihenek egy kicsit. Megtanultam megnyugodni, most már az is megy. Már nem pörög állandóan nyolcezres fordulatszámmal a motor, hanem tud alapjáraton is menni. (Nevet)

Leo Bloom szerepében a Producerek című musicalben (Fotó: Gálos Mihály Samu/ Miskolci Nemzeti Színház)

– Mit csinálsz, amikor pihensz?

– Nekem a lazítás a pihenés, vagy az utazás. Nagyon szeretek utazni, bár az elmúlt másfél évben nem volt rá túl sok lehetőség. Egyik kedvencem Horvátország, és egy nagy vágyam van még: hogy kimehessek a nagynénémhez Ausztráliába. 13 éve nem találkoztunk, csak hát ahhoz kell egy hónap szabadság minimum. Ha lemegy rendesen ez az évad – amiben nagyon reménykedem, hogy jó lesz, és nem kell megint bezárni a színházat –, akkor a nyári szünetben talán ki tudok menni Ausztráliába.

(Kiemelt kép: Éder Vera fotója)


Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek