„A szóvicceimtől olykor idegviszketést kap a környezetem”– beszélgetés Lackfi János költővel

Vona Ildikó

Az ELTE BTK magyar–francia szakán szerzett diplomát, majd doktori fokozatot. Tizenhét évig tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett, 2003-tól 2011-ig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja volt. Harmincnál is több könyve jelent meg – fele felnőtteknek, fele gyerekeknek –, verseiből pedig négy CD-nyit zenésítettek meg. Munkásságát számos díjjal is elismerték, többek között Prima Primissima és József Attila-díjas. A népszerű költő, író, műfordítóval Miskolcon a Művészetek Házában beszélgettünk.

Vona Ildikó/ PannonHírnök: Mikor írtad az első versed, és mi volt a témája?

Lackfi János: Máriaremetén történt, ez azt jelenti, úgy 10-11 éves lehettem, amikor feladták az iskolában, hogy az őszről kell írni, és akkor írtam az őszről. Gondolom volt benne avar, kopasz fák, meg ilyesmi, de nem igazán emlékszem rá. Pár évvel későbbire viszont igen, akkor már a felső szinten laktunk – beépítettük a házunk tetőterét –, a szomszéd villanydrótjára rászálltak a varjak, és ezt olyan jelentőségteljes pillanatnak ítéltem meg, hogy rögtön elkezdtem írni egy szöveget. Ez úgy megmaradt, hogy na, akkor valami ilyesmi lehet az, amit a szüleim (Oláh János, Mezey Katalin költők – a szerk.) is művelnek.

Munkára fel! (MTI Fotó: Czimbal Gyula)

– A nevedet mikor változtattad meg? Egyáltalán szükséges volt?

– Mindenképpen, mert az irodalomban nincs olyan, hogy ifjabb Oláh János és népizenekara, vagy – mint a baseballban – Oláh János Junior. Említhetjük például Nagy Lászlót, neki még az öccse is Ágh István néven kezdett írni. Névazonosság, főleg teljes névazonosság esetén változtatni kell. Nekem Oláh Jani volt a nagypapám, Oláh Jani volt az apám, én is, és a feleségem bölcsességének köszönhető, hogy Simon fiam nem lett Oláh Jani.

–  A Lackfi névre hogyan találtál rá? Ez olyan elegáns…

– A címerkönyvet nézegettem, mert tudtam, a fiatalabbnak illik kitérni olyankor, ha névazonosság van irodalmilag. Filológiailag is kezdetét venné egy káosz, mert nem lehet tudni, hogy melyik művet kinek tulajdonítsák. Nézegettem egy címeres könyvet – az öcsém azt állítja, ő találta nekem, szerintem meg én találtam, végülis mindegy –, egy régi, középkori helyesírású könyvben találtam ezt a furcsa kiejtésű, hangzású nevet.

–  Hány éves voltál, amikor mellette döntöttél?

–  Tizenhat. Akkor jelent meg ezen a néven először versem egy országos diáklapban.

– Kezdő poétaként mekkora terhet jelentett, hogy a szüleid mindketten ismert József Attila-díjas költők? Kellett a hírnevükkel harcolni?

– Mindenképpen. Az ember elrúgja magát, és van egyfajta „rituális szülőgyilkosság”, hogy képletesen fogalmazzak, amit el kell követni. Szerintem nemcsak annak, akinek írók a szülei, vagy íróvá lesz, hanem mindenkinek bizonyos értelemben el kell vágnia a köldökzsinórt, különben ott marad rajta függve negyven-ötven-hatvan évesen, és azért az elég borzasztó pszichózis, mert nem lehet fölnőni rendesen.

– Kritizáltak vagy inkább segítettek a szüleid a pályád elején?

– Segítettek. Én megkérdeztem valamit, mutattam, és akkor mondták, kritikusan is akár. Nagy segítség volt, hogy beleláttam a Remetei kéziratok című folyóirat szerkesztésébe, azt ők indították el. Anyanyelvi szinten a verseik nagy hatással voltak rám.

– Mennyire voltál lázadó típusú fiatal?

– Bizonyos értelemben lázadó, de olyan furcsa hibrid voltam.

–  A névváltoztatás is egyfajta lázadásnak tűnhet…

– Ezt ők is helyeselték. Érdekes, amikor fölvettem aztán jóval később hivatalos névnek – úgy tizenkét évvel ezelőtt –, akkor már rosszul esett édesapámnak. Utólag derült ki, nem mondta, de az elején ők is ezt tanácsolták, mert tudvalevő, az irodalomban ez így működik. Ilyenkor a fiatalabbnak ki kell térni.

– Amikor megkaptad a József Attila-díjat, mit éreztél? Már neked is megvan, ami a szüleidnek…

– Utánam Varró Dani volt, aki nálam fiatalabb korában kapta meg, de akkor én voltam a legfiatalabb József Attila-díjas. Mindenképpen nagyon megtisztelő volt, kicsit furcsa is, mert miközben ez egy óriási, mondhatni „szabad szemmel” is látható díj – erről még a laikus is tudja, hogy ez jelent valamit –, másfelől viszont zavarba ejtő, hogy egy láthatatlan kéz, a nemzet, vagy a haza megszorítja a kezem.

– Mit jelent számodra, ha díjat kapsz? Begyűjtöttél már jó sokat…

– Nagyon jól esik, nagyon jó érzés. Egyfelől emberi dolog, de benne van mindenkiben a kompetitív dolog, ahogy mondjuk a Facebook oldalamat szerkesztve is mindig hajráztam, hogy még többen olvassák, és még többen, ameddig ez lehetséges, és most már ebben a szcénában a legtöbb lájkolóm nekem van. Az emberben van egy kompetitív hiúság, amit szerencsés a helyére tenni, hogy ezen nem fog múlni semmi, miközben fontos, és azért ír az ember, hogy olvassák.

Ridikül tv-felvétel: (b-j) Lackfi János, Rákász Gergely, Kucsera Gábor, Opauszki Péter és Tamáskó Tünde, a Magyar Református Szeretetszolgálat Nyilas Misi Ösztöndíj Programjának koordinátora (Fotó: Hrabovszky Balázs/ rakaszgergely.hu)

– Mi alapján választasz témát, amikor írsz?

– Rengeteg minden, téma szembe jön egy pillanat alatt. Weöres Sándor írta meg a Vers születése című szövegében, ami egy elképesztően jó tanulmány, hogy egy bizonyos szint felett elindul az emberben egyfajta motívumkeringés. Látok egy kis történetet, képet, vagy hallok egy elejtett mondatot az utcán, és elindul a fejemben. Van olyan, hogy egész frissen hat egy impulzus és elkezdem írni, és vagy befejezem, vagy elteszem máskorra. Rengeteg füzetkém van teleírva különböző témákkal, nagyon sok minden jön felém az utcán, ami valahogy mélyre váj, vagy elárul valami bensőségeset. A múltkor például jött szembe egy párocska, a fiú mondta a lánynak: „Mondtam neki, hogy van barátnőm. Mit kellett volna mondanom?” Ez itt egy féltékenységi jelenet; nem tudni, hogy a következő sarkon örökre összevesznek, vagy egymás nyakába borulnak, és örök szerelem, mint a szappanoperákban. Mindenesetre egy ilyennek előtörténete van. Vagy utótörténete annak a mondatnak, mert az valahonnan megy valahová, s köré építeni egyfajta valóságot mindig nagyon izgalmas. Picit a restaurátorok munkájához hasonlít, egy cserépből restaurálni mondjuk egy vázát.

 – Említetted Weöres Sándort, a másik kedvenced Kosztolányi. Ki van még, akit különösen kedvelsz a nagy elődök közül?

– Rengeteg. Ha ki kell emelni közülük, akkor József Attila, Szép Ernő, illetve a groteszk nagymesterei: Karinthy, Örkény.

– Észrevettem, hogy a humor fontos a műveidben. Alapból is vidám ember vagy?

– Viszonylag vidám ember vagyok, igen. Időnként az idegesítőségig, a szóvicceimtől olykor idegviszketést kap a környezetem. Persze nekem is megvannak a magam kis egészséges vagy egészségtelen depressziói, önbizalomhiányai, de azok nem tartanak sokáig. Alapvetően jókedélyű és eléggé optimista vagyok.

– A regényírás hogyan kezdődött? Mostanában kedvet kaptál a prózai dolgokhoz…

– Igen, majdnem ugyanannyi prózát írtam, mint verset, s meg is jelentek korábban. A nagyobb lélegzetű regényekkel viszont egy ideig el voltam akadva. Négy-öt regényem félbehagyva állt benne a gépben, mert az már „hosszútávfutás”, és másfajta habitust igényel. Az ember nem tudja, hogy az a szómassza, amit csinál, bár a legjobb tudását belerakja, mennyit ér. Ez félmillió karakter után derül ki, ami legalább száz-kétszáz munkanapot jelent. Itt el van vetve a kocka. Nincs mese, menni kell előre, és akkor jönnek az átolvasások. Az első egy-két átolvasáskor mindig hányingert kapok a saját szövegemtől, aztán halad az ember előre és rájön, hogy ezt is belerakta, azt is. Jaj, de jó! És kikalapálja, szépen összeérnek a szálak, összeáll az egész.

– Ismered azt a szót, hogy elégedettség?

– Nagy maximalista vagyok, az biztos, de azért van bennem öröm, amikor valamit befejezek, és látom, működik magától. Érdekes, mert nem szeretem magamat hallgatni tévében, rádióban, attól ideges leszek, de amikor valaki megdicséri egy szövegemet, vagy a szerkesztő visszajelez, akkor újra elolvasom és megállapítom, hogy egész ügyesen megcsináltam.

– Ha az ars poeticádat kérném, hogy fogalmazd meg, mit mondanál?

– Én azt szeretem nagyon, amit így együtt groteszknek, vagy tragikomikumnak szokás nevezni, amikor valami ellenállhatatlanul mulatságos és ellenállhatatlanul tragikus. Tehát megyek a járdán, elesem, folyik az orrom vére, kidurran a szatyromban a tej, akkor az mindenkinek nagyon vicces, kivéve engem.

– Mit szeretnél az embereknek adni az írásaiddal?

– Mivel íróember az életbe szerelmes, én azt gondolom, minden botladozásával, furcsaságával, meg rémségével együtt nagyon bele lehet szeretni az életbe.  Ezt a fajta elevenséget, lüktetést, a szeretetét annak, hogy élünk és össze vagyunk kötve egymással. Ha erre aha-élményszerűen – akár tragikusan, akár komikusan – rá lehet csodálkozni, akkor tulajdonképpen az írás elérte célját.

–  Műfordító is vagy. Hány nyelven fordítasz?

– Egy. Franciából, illetve angolból is egyszerűbb szövegeket, főleg költészetet. Harmincöt kötetet fordítottam körülbelül háromszáz szerzőtől, a középkortól napjainkig.

– Min dolgozol most?

– Van egy POKET könyv, ami most jön ki nemsokára, és az a címe, hogy Mi van? Ez egy nagyon furcsa, érdekes műfaj. Megkérdeztünk olyan embereket, akik hatással vannak a mai fiatalokra, hogy így a tízes-húszas éveikben mi volt, ami irányba állította őket. Mitől lett olyan a pályájuk, amilyen? Jó tollú írók segítségével ezekből novellákat írtunk, és ha akarom, egyfajta útikalauz, ha meg akarom, egyszerűen csak jó sztorik arról, hogyan lehet megtalálni a helyünket az életben.

Irodalom online (MTI Fotó: Czimbal-Gyula)

Megjegyzés:  A Ridikül c. műsor (benne Lackfi Jánossal, Rákász Gergellyel, Kucsera Gáborral) december 19-én kerül adásba a Duna Tv csatornán, ahol a tehetséges fiatalok segítéséről beszélgetnek.

(Főcímfotó: Molnár Mihály)


Vona Ildikó

Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek