Minden hajnalban ott volt a téren, szinte a galambokkal együtt jelent meg első vendégként. Járt, kelt, botladozva dalolászott. Kicsiny szoknyájának felhajtott felső rétegében gyermeki pontatlansággal meghajtogatott újságpapírvirágok tülekedtek figyelemért ácsingózva. Talán senki más nem vette észre őt rajtam kívül. Jómagam viszont mindennap vásároltam tőle. A feleségem lassanként hozzászokott, hogy nem cserepes, és nem is vágott virággal térek haza, hanem egy olyan aprósággal, amelynek szirmait rég lejárt napi- és hetilapok alkotják.
Mindig nagy figyelemmel válogattam a különös aromával illatozó virágköltemények között.
„Ilyen nehéz a választás, jó uram?” – kérdezte a kislány mosolyogva, néhol még édesen selypítve, de annál több magabiztosságot hordozva hangjában. Életkora még a nyolc évet is alig érhette el, mégis sanyarú sorsát meghazudtolva erő és fenségesség sugárzott minden egyes mozdulatából, amikor hozzám beszélt.
„A legszebbet szeretném adni a feleségemnek” – feleltem, miközben kivettem egy különösen elnagyoltan meghajtogatott darabot. Majd mielőtt még megszűnhetett volna a varázs, elkezdtem apróért kotorászni a zsebemben. Volt, hogy csak egy ezrest találtam, és éppen nem volt nálam kisebb pénz, ám egyáltalán nem bántam. Akkor rákérdezett, hogy nagy pénz-e, amit adtam neki. Bizony nem sűrűn láthatott papírcímletet. Annyit feleltem, hogy nem igazán, de ha bemegy a közeli pékségbe, elegendő ennivalót fog kapni érte.
„Szép a maga felesége?” – kérdezte egyszer. Ezen nagyon meglepődtem, néhány percig zavaromban nem is tudtam, mit feleljek. Gyorsan bocsánatot kért, pedig nem igazán volt miért, nem vétett ő ellenem semmit.
„Szép. Hm, igen, szép” – feleltem végül megilletődve. Szokatlan volt ez a kérdés, még soha, senki nem tette fel nekem. Igazából magamat sem faggattam efelől, mert annak idején teljesen természetesnek tűnt, hogy elveszem azt a nőt, akiről úgy gondolom, életem párja, a másik felem, és nem tudnék élni nélküle.
„Ne haragudjon. Csak azért kérdeztem, mert sosem a legbájosabb virágaim közül választ neki.” – Meglepődtem, hogy észrevette. Azt hittem, minden kis apróságára ugyanúgy tekint, s csak az a fontos, hogy napról napra minél többet el tudjon adni. Fájó szívvel gondoltam bele, hogy éjszaka valamelyik kapualjban, vagy esetleg egy elhagyatott, ablaktalan épületben, a kukákból kiszedett újságokból félig vakon virágokat hajtogat. Éppen ezért vettem meg mindig a legszerencsétlenebbül sikerülteket, amelyekre talán senki más nem fordítana figyelmet. Nem is nagyon láttam senkit, aki szintén vásárolt volna a kislánytól, de a feleségemnek otthon már csokorba rendezett gyűjteménye volt ezekből az apróságokból. Néha még a drága parfümjével is behintette őket, s akkor úgy illatoztak, mint a valódi virágok.
Mindennap találkoztunk. Néha egy bevásárlóközpont parkolójában, olykor az egyetemi könyvtár előtt, máskor pedig egyik-másik buszmegállóban botlottam a kislányba. Minden egyes nap vettem tőle egy virágot, s váltottunk is néhány szót.
Egyik délelőtt aztán hiába jártam kétségbeesetten a környéket, majd pár óra erejéig a nyakamba vettem a várost is, nem találtam sehol. Olyan hagyománnyá vált már házasságunk során a papírvirág, hogy elfogott a pánik: most üres kézzel kell hazatérnem. Hiába kerestem a kislányt, nem leltem sehol, így aztán a Vásárcsarnokban vettem egy szál rózsát, azzal mentem haza.
„Hol van a papírvirágom?” – kérdezte a feleségem szinte számon kérve engem. Csak ránéztem, és megértette. Ekkor már hideg volt, éjjel fagyott is. A tél egyre inkább megmutatta magát. Valószínűleg a rózsa is csak egy üvegház jóvoltából kerülhetett aznap az ebédlőasztal közepén egészen addig üres szájjal tátongó, karcsú vázába. Ám bármennyire szép is volt, rá sem tudtunk nézni. Akárhányszor egymásra pillantottunk a kedvesemmel, tudtuk, mit jelent ez.
Kisvirág soha többé nem sietett felém. Tőrként fúródott a szívembe a tudat: még a nevét sem kérdeztem meg soha…
Marosi Katalin
