Drága Barátaim, sors-és hittársaim!

Az élet furcsa dolgokat tud produkálni. Lassan elérem- talán – a 61.tavaszt, sok mindent láttam, megéltem már. Így aztán semmin nem lepődök már meg, de ez a történet mégiscsak idekívánkozik. Ide, hiszen oly sokszor említettem már, minden ételhez, minden főzési fázishoz köt valami, emlékeztet valamire, akár valakire.

Ez is, de a javából.

„Ész erő és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt”

Történt a történt, hogy jeles Főszerkesztőnknél akadt dolgom, le is parkoltam ott, hol szoktam. Ott, ahol egyszer éppen a zord, könyörtelen felügyelők éppen arra jártak. Fel is kérdeztem őket, vajon jó helyen állok e. Rám is mordult az egyik tagbaszakadt:

– Lát valami táblát, ami ezt tiltaná?

– Nem én, rikkantottam föl, majd dagadó mellekkel távoztam, örvendeztettem meg AL barátomat.

Aztán néhány héttel később ugyanez a mutatvány, de mire végeztünk, addigra ott virított az a kis csomagocska. Gondoltam is, .aszok befizetni, hiszen, … Telt múlt az idő, természetesen nem hagyta annyiba a nagyméltóságú hivatal, így aztán a másik rettenthetetlen szerv fenyegetett meg. Szépen megírtam a fellebbezést, majd behívattak, a megfelelő szankciók elsorolásával. Jelesül, ha nem megyek önszántamból, akkor lesz ám ez is, az is, amaz is. Bejelentkezés, az írást kevésbé ismert, “egyszerűtekintetű”, annál hivatalosabbnak mutatkozó fiatalember már rendre is intve közölte, hogy hol is várakozzak. Egyszer csak leklappogott agyontaposott fapapucsában az ügyet intéző. Mogorván, rám sem nézve bitangoltunk föl vagy öt emeletet a Desztóságon, vagy az Óberhén, akár Jardon, ahogy tetszik. AL érti, aki nem, az kérdezze meg tőle, mi jelent!

A kihallgatáson a mogorva, rám soha nem néző, szinte lenéző, megvető stílusban kommunikáló hölgy kikérdezett még egyszer. Elmondtam, majd diadalittasan tolta elém a korpuszt, vagyis az autóm előtt fél méterre éktelenkedett a tábla a fénykép szerint. A lélegzetem is elállt, de hát ez ellen mit is tehettem volna. Az, hogy az mikor került oda, arra a „választ csak a szél ismeri”(néhai NSZK krimi).

Másnap már hozta is a postás! Tíz helyett húsz!  Hol van ilyen még a világon? Már ezerben a bünti, de bevonulhatok a sittre, vagy ledolgozhatom, de 5-ért fellebbezhetek. Ezerért! Így aztán a régi-régi szlogen, miszerint is a sitten mindenkinek van egy téglája, mára már átavanzsált. Jelesül arra, hogy bizony Barátaim, ez inkább a Hivatalra áll, már a munkanélküliekére.

Egy-két órás röpke várakozás, de bejutok. A nálam vagy harminc évvel fiatalabb hivatalnok orra a mennyezetet verdesi, mint az unatkozó főpincéré. Gyorsan, pattogva beszél, pillantásra sem méltat, szinte minden szavából árad a megvetés. Orvosi, speciális orvosi vizsgálatra kell mennem, 3.300- ért. PÜFF! Hiába hadakozok, hogy érvényes EÜ.- könyvem van, nincs apelláta, rám ripakodva hozza a tudtomra, – Maga választotta!nMire kinyomozom, hová is kell menni, mert ezt az üzemorvos nem állíthatja ki, majd kihullik a maradék hajam.

Tömegnyomor, semmi kiírva, egymás hegyén-hátán a télikabátos áldozatok, 30 fok meleg. Állok, egyik lábamról a másikra, majd elém lép egy 150 centis, állát fölkapva vakkant rám úgy, mint a kutyájával biztos nem. – Vót má itt?

– Nem, de tessék már mondani, szólítanak majd, vagy hogyan lesz?

– Ezt kitőtti, aztán vár a sorára! Majd ezzel a lendülettel el!

Szerencsém van, az egyik feliratos szobába behívnak kisvártatva. Aztán még egyszer, de ott már kissé gazdagabb iskolai végzettség van. Tetszik nekik, majdnem nyíltszíni taps fogadja a műsoromat, a részletes beszámolómat, aztán előkeveredik a doktornő is.

Annyira, hogy bíztatnak, akár az Állatkertbe is kérhetem magam közmunkára

Az igen, gondoltam rögtön, hát kezet is rázok a barnamedvével, talán az orángutánnal is együtt múlathatom majd a napokat. De feltétlen nyakam köré tekerem valamelyik óriáskígyót, és együtt bőgök az oroszlánokkal, megvakargatom a Pekari hátát, meglovagolom valamelyik zebrát, perlekedek a Makákó majommal. Igaz, erre végzettségem nincs, de az orvosi vizsgálat után úgy éreztem, mintha az Isten is állatidomárnak teremtett volna.

Aztán vissza a papírokkal az unatkozó főpincérhez, aki meghozza, majd végrehajtja az ítéletet. Mindezt még hűvösebben, még pökhendibb módon, mintha annak a bizonyos kutyának a szájából rántott volna ki. Kiderül, az Állatkerttel nincs jó viszony, mert….

Landolhatok majd a kerületi….Hivatalban, ahol szkeptikusan fogadnak.

Megemlítem, azt hallottam, hogy mehetek az Állatkertbe is, inkább, mint utcát söpörni.

– Akkor menjen vissza, mert ezt csak az unatkozó főpincér engedélyezheti, itt csak szemetet szedhetek!

Püff, na ..szdmeg!

Így hát még egyszer, de nem engedélyezi, Ő így döntött, vagy mehetek a sittre, ha nem tetszik, vagy megtagadom!

Vissza a szkeptikushoz!

Aztán elkezdem. Reggel nyolcra, mellény, védőkesztyű, egy söprű. Megpróbálok az egyszerű tekintetű brigádvezetővel egyezkedni, de kitér előlem. Indulás! Nyakam behúzom, végig séta ott, ahol mindennap vásárolok, azt hittem a föld nyílik meg alattam, de megúszom. Az ismerősöket csak én látom, kerülöm mindenki tekintetét. Délben, miután átbitangoltuk a fél kerületet, miután lilára fagytam, gondoltam lelépek. Nem érdekel, inkább beülök a sittre, hiszen ott is van egy téglám, mint mindnyájunknak.

Óva int az egyszerű tekintetű, de milyen jó is, hiszen megjelenik a főnökasszony egy kisbusszal, forró teát kap mindenki. Csöpögő orromat a kabát ujjába törölöm, zsebkendőm nincs, úgy, mint a többiek. A tea felmelegít, isteni, nehezen kitalálható, melyik termékből készült a cukros víz. Repetára buzdít a górénő, elfogadom, aztán valamelyik híd alatt könnyítek magamon. Ez újabb egy nap kirándulás lenne, ha elkapna a rendőr, – mondja az egyik kvantumfizikus. Aztán vége, eltelt egy nap! Másnap már rutinosan egy adag kocsonyát rejtek a lajbi alá, hátha beválik. Azt az áldott mennybéli kocsonyát. Már ismeritek!

– …gika, szokott magácska idegenektől édességet elfogadni? – Kérdezem mosolyt erőltetve a mínusz 10- ben. Mogorván rám néz, majd hátat fordít, otthagy. Utána settenkedek, előkapom a dobozkában lehűtött kocsonyát. Mosoly, naná, hogy szereti! Aznap délben leléphetek! Két nap eltelt.

A harmadik Karácsony után. Rögtön a szőlőlevélbe csomagolt töltikéimmel készült, saját kovászolású káposztámból főzött Töltött káposztával támadok. Ezt is ismeritek, nézzetek utána! 

Újabb mosoly, megint hatott, két órával előbbi lelépéssel bepróbálkozok. Bejön, sőt a negyedik nap már elengedve! Isten áldja érte .gika, ígérem, máskor is meglátogatom, elkápráztatom valamivel. Mit ad Isten, szombaton megint beleszaladtam egybe, pont a ……rendőr Örs előtt sikerült balra, szabálytalanul. Rendesek voltak, elnézték, de a biztonsági öv miatt újabb tízezer. Ez csak velem történhet meg, de a kálvária bejárása után itt ígérem szentül, olyat rittyentek össze az én főnasszonyomnak, hogy megnyalja mind a tíz ujját.

Drága Barátaim!

Az eset konklúziója, a megfelelő konzekvencia levonásával, vagyis a tanulsága utáni megfelelő következtetés levonása a következő. Lám, az étel szeretete feloldotta a jégszívet. Hiszen annak a szeretete sok ajtót megnyitott már, még több barátságot szült. Miként nálam, mások előtt is, ahogyan a néhai Floyd barátom is vallotta. Így aztán büszkén vallom továbbra is, egy jó étel elkészítésével, annak megfelelő tálalásával akár, még ilyen helyzeti előny is érheti azt, aki a bürokrácia útvesztőjében elveszve szedegette a falevelet, a szemetet. Mindezt annak ellenére, hogy az orvosi papíron pecséttel tiltja pont ezt a tevékenységet a megfelelő orvos. Azt ígértem az asszisztenciának, doktornőstől, mindenestől, hogy beszámolok nekik, hova is sodort a közmunka. Erre úgy ígérkeztem, hogy határozottan Ők kértek föl, hát akkor álljon itt ez az igaz történet, olvassák Ők is.

Köszönet hát ebben a rémtörténetben Nekik, a jóságos Főnök asszonynak, mindazoknak, akik miatt oda-idekerültem!