Már születésünk pillanatától meg kell felelnünk bizonyos követelményeknek, és ez a későbbiekben annyiban változik, hogy egyre több elvárással kerülünk szembe: a család, a párkapcsolat, a baráti kör, a munkahely, a vallás és a társadalom elvárásaival. Nem mindegy, hogy mit viselünk, hogyan viselkedünk, miként teljesítünk, és ez odáig fajulhat, hogy a sok elvárás közepette már azt sem tudjuk, kik vagyunk, hol vagyunk. 

A megfelelési kényszer már egészen kisgyermekkorban kialakul, ami igen komoly stresszhez vezethet. Meg kell tanulnunk, hogyan kell mindenkinek és mindennek megfelelnünk, emiatt önbizalomhiányos felnőtt lesz belőlünk. Hogy teljesítsük a normát, mi is “elvárókká” válunk, tovább víve és színesítve a mintát. Így alakul ki, kivétel nélkül minden emberben egyfajta kényszer a megfelelésre és a megfeleltetésre. Sokszor hibáztatunk másokat azért, mert nem olyanok, amilyennek gondoltuk vagy akarjuk őket. Ennek az az oka, hogy kivetítjük rájuk saját elképzeléseinket, megpróbáljuk átrángatni őket a saját világukból a miénkbe, ahol is fel kell vennie a mi mintánkat. Ez hosszú távon feszültséghez, kapcsolatromláshoz vezet, hiszen olyan dolgokat várunk el a másiktól, melyeket nem képes teljesíteni.

“Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet”

– mondta a király a kis hercegnek, és teljesen igaza van. És bizony az a helyzet, hogy önmagunktól is csak annyit szabad elvárnunk, amennyire képesek vagyunk. Ezzel meg tudjuk törni a rossz beidegződést, el tudjuk engedni azt a feszültséget, melyet gyerekkorunk óta hordozunk magunkban, mert felnőttként már tisztán látjuk, hogy felesleges olyan követelményrendszert felállítanunk magunknak, melynek teljesítésére száz élet sem lenne elég.

Egy jó vezető felismeri, ha beosztottja egy bizonyos munkakörben átlagon felül teljesít, és akkor cselekszik helyesen, ha nem helyezi át más pozícióba, amelyben már nem tudná hozni azt a színvonalat, amit eddig. Egy jó szülő nem várja el a művészeti beállítottságú gyermekétől, hogy atomfizikus legyen, hanem hagyja rajzolni, hiszen ahhoz van érzéke. Egy jó partner nem vár el a párjától olyan dolgokat, melyeket az természete szerint nem képes megtenni. Elsősorban önmagunkba nézve el kell gondolkoznunk azon, hogy ha dühösek vagyunk valakire, mert igényeinknek nem tud eleget tenni, akkor az az ő hibája-e vagy a miénk, mert számára teljesíthetetlen feltételeket szabtunk neki.

“Ha annak alapján ítélsz meg egy halat, hogy hogyan tud fára mászni, egész életében hülyének fogja hinni magát.”
(Albert Einstein)

Mindemellett nagyon fontos megvizsgálnunk, hogy mi mennyi elvárásnak próbálunk megfelelni. Vegyük sorra, hogy mely normákat akarjuk magunkra rángatni, van-e ennek értelme és célja. Ne vegyünk magunkra több terhet annál, mint amennyit elbírunk. Nem kell mindenhez értenünk vagy mindenben jónak lennünk. Azokra a dolgokra, melyeket mi nem tudunk elvégezni, ott vannak a többiek. Kell, hogy nekik is jusson.

Mi pedig mosolyogva engedjük el azokat a követelményeket, melyekre nincs szükségünk, és találjuk meg az útvesztőben önmagunkat, hogy könnyedebb lélekkel folytathassuk utunkat.

Képek forrása: pixabay.com