Már kisgyermekkorunk bilizései óta életünk egyik fő motívuma a kényszeres teljesítés, mely az általános iskolában igazi testet is kap, majd egyre hajlottabb háttal cipeljük tovább ezt a terhet. Munkahelyünkön, kapcsolatainkban elvárjuk másoktól azt a szintet, amit mi is – akár életünk árán is, de – megütünk, teljesítünk. Igyekszünk napról napra jobbak lenni az élet minden területén, ami folyamatos stresszállapotot és csalódások százait hozza magával.

Megnyugtatlak, nem kell tökéletesnek lenned. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy ne törekedj a fejlődésre, de van, amire nem lehetsz hatással, és bizony, vannak olyan dolgok, amelyekre nem vagy képes, ellentétben azzal a rengeteg mással, amikhez viszont remekül értesz.

A maximalistáknak meg kell tanulniuk elengedni. Hagyniuk kell, hogy a dolgok olykor tökéletlenek maradjanak, nem szabad állandóan okolniuk és hibáztatniuk magukat (vagy másokat), lehetetlen magasságú léceket megugraniuk, hiszen mindenki teljesítményének van egy felső határa és ezt be kell látni. Ezen felül a gyerekekbe sem szabad belenevelni a perfekcionizmust, mert úgy ők is zavarodott, ideges felnőttek lesznek, akiknek semmi nem elég jó, főleg önmaguk nem. Az elégedetlenség az élet megrontója. Tekintettel arra, hogy emberek vagyunk, nem vagyunk képesek tökéleteset alkotni, és ez éppen így van rendjén.

A kényszer feloldása igazán egyszerű, és nagyon felszabadító. Annyit kell csak tenni, hogy ha valami nem pont úgy sikerül, ahogy szeretnénk, mosolyogva azt mondjuk, „nem baj, jó lesz így is”. És el is kell hinni, el is kell fogadni, mert amikor ezt eldöntjük, a probléma megoldást nyer, és többé nem okoz frusztrációt. A maximalizmus rossz szokás, mely beteggé teszi a lelket, és képtelenné a vidám szárnyalásra.

Ahogy egy barátom mondta a kisfiának, „a kettes is ötös”. Mert nem az számít, hogy eminensek legyünk, hanem az, hogy élvezzük a tanulást. Nem az a fontos, hogy élmunkásokként a lelkünket is kidolgozzuk, hanem az, hogy szeressük a hivatásunkat, mert akkor úgyis hozza magával a sikereket. Szemellenzős lóként azonban képtelenek leszünk learatni a „dicsőséget”, mert az sem lesz elég jó nekünk. Ettől csökken az önbecsülésünk, romlik az önképünk, elvész az önmagunkba vetett bizalmunk, hitünk. És mindez csak a mi felelősségünk, holott a teljesítménykényszer csupán szélmalomharc.

Kiemelt kép: pixabay.com

Kapcsolódó cikkek:

Lélekgyomlálás – Viszlát, Szűklátókörűség
Lélekgyomlálás – Viszlát, Önsajnálat!
Lélekgyomlálás – Viszlát, Önutálat!
Lélekgyomlálás – Viszlát, Harag, Gyűlölet!
Lélekgyomlálás – Viszlát, Irigység!