Amikor megpróbálunk némi kis léghuzatot varázsolni orcánk elé az utcán vásárolt kínai papírlegyezőnkkel – persze kevés sikerrel –, nem is gondolunk arra, hogy annak idején mennyi mindent jelentett a nők számára alkalmi legyezőnk kecses és finom elődje.

A praktikumon (léghuzat) túl a nőiesség, a kacérság eme jelképe évezredes múltra tekinthet vissza. Etruszk vázák képei tanúsítják, hogy már Krisztus előtt öt évszázaddal használtak legyezőt. Ám valódi hazája, ahol még ennél is régebben ismerték, Ázsia. A kínai legenda szerint egy előkelő mandarin leánya, Kan-Si találta fel, aki egy különösen forró, éjszakai kerti ünnepségen levetette az álarcát, és azzal kezdte legyezni magát. E mozdulatsor igen kellemes, hűs légáramlatot eredményezett, a társaság férfi tagjai pedig oly elragadtatással nézték a hölgy csuklójának elegáns mozgását, hogy másnap közülük már többen is meglepték kedvesüket egy-egy „legyezővel”. Hogy pontosan milyen lehetett ez a darab, arról nem szól a fáma. Ám Kan-Si kétségkívül divatot teremtett.

Annyit viszont bizonyosan tudunk, hogy az ókor legyezőit merev lapból formálták, míg az összecsukhatók a 17. században terjedtek el. Némelyik legyező pedig a legpazarabb ékszerekkel is felért! Például Navarrai Margit legyezőjét tizennégyezer (akkori!) frank értékű drágakő és igazgyöngy díszítette, és a kor főúri hölgyei bizony nemritkán kisebb vagyonokat lengettek könnyeden és kecsesen az arcuk előtt – és persze nem feltétlenül csupán a fullasztó hőségek idején. Aztán következett a festett legyezők divatja. De korántsem nevenincs ecsetkatonák pingálták rájuk a miniatűr képeket, hanem a legnevesebb festőművészek. A francia udvarban például jó néhány dáma hűsítette magát Boucher egy-egy festményével.

Az ezerhétszázas években egy különleges – és elődeinél mennyivel olcsóbb! – legyezőtípust talált ki egy élelmes bécsi rézmetsző, Löschenkohl, akinek a kirakata előtt csődület támadt a minden héten kirakott új legyezőkollekciója láttán. Ugyanis a mester az aktuális világeseményeket rajzolta a finom holmikra. Óriási ötletnek bizonyult: felért a mai televíziós hírösszefoglalókkal. Egy valamire való férj, apa vagy pláne udvarló azon volt, hogy az aktuális „hírcsokrot” minél előbb átnyújthassa feleségének, leányának, szíve választottjának.  Az ötletes rézmetsző találmánya óriási üzletet jelentett. A legtöbb legyező akkor kelt el, amikor – 1780-ban – Mária Terézia halálát örökítette meg Löschenkohl, ám az is tetemes hasznot hozott a konyhára, amikor a Bécsben vendégszereplő Marie Viganaux, a kor világhírű táncosnője pompázatos alakja tündökölt legyezői lapjain. (A díva Pestre is átrándult, és az általa viselt szoknyát a mi ükmamáink nevezték el viganónak.) Persze, a jó ötlet gyakran még jobbakat szül. Hamarosan fel is bukkant a vetélytárs, méghozzá egy boltos a Grabenen, aki nem maga bajlódott a festéssel, hanem neves művészekkel örökíttetett meg olyan eseményeket, mint Napóleon bécsi bevonulása, vagy a Metternich vezette 1814–15-ös bécsi kongresszus.

A legyezővel „bánni kellett tudni”.  Kecses kézmozgást igényelt, és akinek ez nem volt a vérében, az tánc- és illemtanárától igyekezett elsajátítani. 1820-ban egy angol hölgy „legyezőakadémiát” létesített, ahol Albion úri kisasszonyait oktatta a női jólneveltség – amibe belefért némi, finoman kordában tartott kokettálás – eme fontos elemére.

Maga a „legyezőnyelv” állítólag Spanyolországból kiindulva járta be a világot, s jutott el mindenhová, ahol csak „civilizált, úri” közönség megfordult. A Pallas Stúdió jóvoltából mindent megtudhatunk e témáról egy, a 19. század végén megjelent kiadvány – „Legujabb és legteljesebb legyező-, bélyeg-, keztyű-, zsebkendő- és színnyelv” – felidézésével:

„Jöjj közelembe!”, kérte a hölgy, ha zárt legyezőjével maga mellé mutatott. „Tudósíts levélben!”, utasított, amikor az összezárt legyezőt megfordította, és bal tenyerébe krikszkrakszolt vele. „Ügyelnek ránk, vigyázz!”, figyelmeztetett, amidőn a félig zárt legyezővel a jobb fülét érintette. „Szeretlek!”, árulta el, miközben a jobb kezében tartott zárt legyezőt a szívére helyezte. És így tovább, nyolcvanöt etapban a szerelem különböző állomása, egészen az „Isten veled!”-ig, amikor is „a legyezőt az illető felé tartjuk, de félre nézünk”.

Egy régi meglátást idéz a legyezőről az egykori kiadó, Mehner Vilmos: „Legkönnyebb eszköz a kaczérságot szemérmességnek feltüntetni és titkokat közölni; hatalmas fegyver, melynek egy mozdulata lesújt, míg a másik fölemel; delej, mely vonz, és távol tart magától; nyitott könyv, melyből kiolvashatod boldogságodat, ha kedvesednek pillantása erre feljogosít!” És micsoda veszteség hiánya, mondhatja korunk hölgye, akinek a hajdani, valódi vagy hamis ékkövekkel díszített, mesterek által festett, strucctollaktól ékes velencei és bruxelles-i csodák helyett a bevezetőben említett, rendre széteső, kis semmi gyári tákolmány jut. Nem beszélve arról a rengeteg és többnyire fölösleges fecsegésről, ami manapság egy „Isten hozzád!”-ig elvezet – amit a letűnt korok hölgyei egyetlen legyezőmozdulattal és egy „félre pillantással” intéztek el.

Hogy ők boldogabbak voltak-e nálunk? Hm… Nagy valószínűleg a legyezőjükkel együtt sem.

Walter Béla