Mélységes csend ült a lakásra. Kocsit mosnak odakint, de halvány a hangja. Pár óra múlva várni fogok egy amolyan lélek rokonra, és azt remélem, hogy némi értelmet ad majd az estének egy jó barát közelsége. Bezárult egy könyv előttem. Siettem az olvasással, hogy odaadhassam valakinek. Az előzményekkel már tisztában voltam: azoknak szól, akik eltökéltek a világ megmentésére. Képzeljék csak el, hogy felnyitnak egy napilapot, és ez áll benne:

„Keressen, ha elkötelezettséget érez a világ megmentésére.”

A földhöz vágnák, nem? Vagy minimum legyintenének, hogy ez már mekkora hülye lehet. Valamiféle elmegyógyintézetből szabadult misszionárius… Valamiféle ilyesmit éreztem én magam is, mikor hosszas olvasásba kezdtem. Mondanom sem kell, sok minden elterelte a figyelmemet. Számlák, fizetési határidők, stb. De olvastam. Gondoltam, hátha addig sem kell gondolnom a hétköznapi problémákra. S majd azon vettem észre magamat, hogy nemcsak a főszereplő, hanem én magam is filozofikus mélységekbe elegyedtem egy gorillával.

Izmael, a sok száz kilós gorilla úgy véli, hogy valamiféle összhangot hiányolunk az életünkből, valami lényeges dolog hiányzik nekünk. Ezen elmerengtem. Hisz tényleg nem kerek, sem a teremtéstörténet, sem az emberiség evolúciója, és voltaképpen semmi sem kerek. Ezt bizonyítják a számláim is. Izmael szerint a kultúra anyánk úgy véli, és azt mondja nekünk, hogy minden rendben. Bár valami mégis hibádzik ennek a megélésében.

Ez az óriás majom két osztályra osztotta az emberiséget: a meghagyókra és az elvevőkre. Kik is ők? Vajon az olvasó meghagyó, vagy elvevő?

Belemerültem. Ott voltak az istenek, akik azon tanakodtak, hogy mi a rosszabb. Ha megmentik az őzet az oroszlán elől, vagy ha odaadják éhsége csillapítására. Ha nem adják oda, akkor az oroszlán kezd istenkáromlásba. Ha odaadják, akkor az őz fogja átkozni az isteneket haláltusájában. Az istenek sokáig tanakodtak. Döntöttek így is, úgy is. Majd azt mondták, hogy esznek a jó és rossz tudásának fájáról, s döntésük helyessége nem lesz többé megkérdőjelezhető. Így is történt. Egy nap megmenekült az őz, s ezzel megbékélt az oroszlán, másnap pedig megette az őzet, mely megbékélt a halálával. S lőn az istenek emberek feletti dilemmája. Ezek a lények, ha az élet fájáról esznek, akkor a világ részének érzik majd magukat. Így is volt ez három millió évig, de megkóstolták a jó és rossz tudásának gyümölcsét, és a világot magukénak érezték. Ez tízezer éve így is működik. Nem isteni sors szerint élnek, halnak. Kultúra anya azt mondja nekik, hogy: a világ az ő kezükben van, és ők isteneket játszhatnak.

Izmael, mintha elfáradt volna a mesélés közben, én magam is lassabban dolgoztam fel, mint azt előre terveztem. Körülnéztem, s láttam magam előtt a kulturális embereket. Azokat, akik elosztják a javakat. Azokat, akik kidobják az ételt, azokat, akik éheznek… De hát az ember nem akarta az isteneknek szolgáltatni magát, vadászattal-gyűjtögetéssel, hisz az nem emberhez méltó, épp olyan, mint egy nyúl, vagy kenguru, és így ő van a világért, nem pedig fordítva.

„Fennmaradhat-e az ember gorillák nélkül?” – így kezdte a tanfolyamot Izmael, s kissé mintha hiába írta volna le kultúra anyánk önpusztító téveszméit anélkül, hogy bármiféle támpontot is adott volna a világ tényleges megmentésére. Az ember különben is ki kell, hogy fizesse a számláit, nem? Olyan világ, melyben nem aggódunk a lakásunk, a vásárlásunk, a munkánk miatt, tényleg csak egy kultúrán kívüli világban képzelhető csak el.

„Fennmaradhat-e a gorilla ember nélkül?” – kérdezte végül Izmael, és én magam gyorsan földhöz vágtam Daniel Quinn történetét. Hogy a p’csába kérdezhet ilyet egy gorilla? Az ember sem kérdezhet ilyet! A játékszabályok túlságosan súlyosak. Kultúra anya börtönajtaját az eszménykép védi, hogy a világ van az emberért, nem pedig fordítva. Meghódítottuk ezt, meghódítottuk azt, felfedeztük ezt, forradalmasítottuk azt, vizsgáltuk a bolygónkat, a naprendszerünket, megszelídítettük folyóinkat, megállítjuk hurrikánjainkat, megszüntetjük a globális felmelegedést, kékebbé tesszük az egeket, zöldebbé a füvet…És ha még pusztító is kultúra anya fejlődése, nem, nem fordulunk vissza, hisz már annyi munka benne van!…

Jó magam sokat dolgozom, bár még ez a tény is kevésnek bizonyul sokszor az életigazságomhoz. De a történet már koránt sem hiányos. A lakásra csend nehezedett.

Pae