Hogy mindig mindenhol a telefonjukat bújják? Van ellene orvosság? Kell egyáltalán ellene orvosság?

Az erdőben találkoztam a negyven körüli apukával. Két kamaszt (egy kiskamasz fiút és egy nagylányt) hurcolt magával – szinte szó szerint. Az első pillanatban levehető volt, hogy apa most délutáni sétára vitte magával a gyerekeket, akiket ezt egyetlen másodpercre sem hatott meg. A nagylány a lehető legnagyobb unalommal az arcán konstatálta az őt körülvevő erdőt, nem beszélve a családtagjairól, a kisebb fiú pedig kezében a telefonjával valamit elmélyülten nyomkodva próbált meg előbbre jutni, egyik méterről a másikra.

– Marhára elegem van abból, hogy titeket a világon nem érdekel semmi! – kiáltotta hirtelen az apuka, amint elfutottam mellettük. Majd hozzátette, vége a kütyüzésnek, Tomika most már nézzen a lába elé, és egyébként pedig ettől kezdve limitálni fogja a kütyüzésre (értsd: telefon nyomogatás, chatelés, játék, laptop-, számítógép-, x-box használat) fordított időt.

Istenem, gondoltam magamban, hányszor, de hányszor hangzik majd még el ez a monológ csak ezen a nyáron, majd ősszel, télen… Mert amiről rettenetesen nehéz a kamaszokat lebeszélni, még nehezebb megtiltani nekik, az pontosan az a kütyüzés, ami szerintünk elszakítja őket a valós világtól, szerintük viszont mi szakítjuk el őket a valós élettől, ha tiltani kezdjük mindezt. Ugyanis minden kamasz gyerek kütyüzik. Már pedig, ha pont ők maradnak le erről, gyakorlatilag kizárják magukat a kamaszvilágból. Patthelyzet. Miközben pontosan tudjuk, hogy elvileg igazunk van.

A cikk folytatása ITT!