A kánikula múltán, a simogató fényű őszi napok beköszöntével mindazok, akiknek – jelen sorok írójához hasonlóan – ilyen-olyan okból nincs ki mind a négy kerekük, ám ennek ellenére szívesen érzik magukat „nyeregben”, fölpattannak a drótszamárra vagy az acélcsikóra, hogy egy-egy kalandos túra során az idegen tájakkal együtt talán egy kicsit fölfedezzék önmagukat is…

A kerékpározás kezdete a 17. század végére tehető, mely időkből már említenek néhány találmányt, ám ezek később feledésbe merültek. 1815-ben egy bécsi kongresszuson mutatta be Drais Károly a kézzel, „emeltyűáttevéssel” mozgatott kocsiját, mely szerkezet a draisine nevet kapta. Az első kétkerekű kerékpárt Philipp Fischer schweinfurti mechanikus készítette. Gépezete szélsebesen terjedt el Európában, majd a tengerentúlon is, ahol boneshakernek (csontrázónak) csúfolták. Hamarosan megjelentek a drótküllők és a tömörgumi kerekek, mely utóbbiakat aztán Dunlop jóvoltából felváltottak a pneumatikus abroncsok. Hazánkban, a millennium éveiben, a kerékpáradó eltörlése után (!) növekedett meg igazán a velocipéd népszerűsége.

 A ma orvosának bizonyára megmosolyogtató, hogy 1914-ben a következőképpen írtak a kerékpározásról: „(…) nagy előnye, hogy űzőjét kiviszi a szabad természetbe, de ezzel szemben igen sok kár származik belőle. Kevés faja van a sportolásnak, mely annyi veszedelemnek lett volna forrása (szívbénulás), mint éppen ez. Valószínű, hogy a mozgás merőben automatikus volta, a szédítő sebesség pszichikus hatása és a kilélegző segédizmok működésének könnyű volta megakadályozza a fáradtságérzés rendes jelentkezését.”

Idehaza, vagy akár a környező országokban kerékpárral kirándulni különleges élvezet. A változatos, festői tájak természeti szépségekben, műemlékekben, népi építészeti értékekben rendkívül gazdagok. Mindenki találhat kedvére való túrát. Kerékpározhatunk hegyen-völgyön, sík vidéken, tavak és folyók partján. Felkereshetjük régiónk legszebb épített műemlékeit, történelmi emlékhelyeit, vallási kegyhelyeit, gyógyfürdőit, borvidékeit, de sorra látogathatjuk a nemzeti parkokat, bringázhatunk erdőn, mezőn, szikes vagy homokos pusztán, és közvetlen közelből csodálhatjuk meg a növény- és állatvilágot. Természetes vizeink, a Duna, a Tisza és a Balaton partja menti kerékpártúrák sok-sok szépséget kínálnak. Csodás felüdülést jelenthet az is, ha egy természetes gyógyvizű fürdőhelyen lazíthatjuk ki jól sikerült kerékpártúránk kellemes fáradalmait, s utána betérünk egy-egy borospincébe, ahol kellemes vacsora mellett jókat beszélgethetünk, együtt örülhetünk túratársainkkal, vendéglátóinkkal.

De hasonló élmények várnak ránk akkor is, ha motorkerékpárral indulunk útnak. Magyarországon a legelső híradás a „mozdonykerékpárról” a Herkules című újság 1895. április 15-ei számában található. Az első hazai versenyt 1899. június elsején rendezték Budapesten, a BTC kerékpárversenyének keretein belül, a Csömöri úton. 1901-ben már nemzetközi versenyt láthattak a Millenárison, ahol a bécsi Arnold Spitz bizony megelőzte a mieink üdvöskéjét, Szám Gézát.

1906-ban Král Sándor főhadnagy kezdeményezésére alakul meg a Magyar Motorkerékpározók Egyesülete. Érdekesség, hogy 1918-ban a Szeged környékén állomásozó antantcsapatok a francia hadsereg állományából száz darab motorkerékpárt eladnak nekünk, s ezek képezik a háború után újjáéledő honi motorkerékpársport alapját. (Mely sportág napjainkban divatos szakágait szinte fölsorolni is lehetetlen: gyorsasági, terep, pálya, megbízhatósági, gyorsulási, krossz, salak stb.)

Sajnos nincs terünk ahhoz, hogy az 1920-as évektől kezdődően akár csak felsorolásszerűen is említést tehessünk valamennyi nevezetes versenyről, versenyzőről. Ám álljon itt tisztelgésül két női versenyző neve. Landauer Béláné 1924-ben – hazánkban első női versenyzőként – vett részt a sváb-hegyi versenyen. Csala Csilla pedig az 1950-es esztendők legnépszerűbb női motorversenyzője volt. És tényleg csupán lajstromba szedve a legnevesebb férfiak: Sebei (Sabrák) Oszkár, Zamecsnik Tivadar, Puhony Nándor, Kurucz György, Reisz János, Szabó II. László, Drapál János, Adorján Zoltán, s a közelmúlt üdvöskéje, Talmácsi Gábor.

Ám eredeti témánkhoz visszakanyarodva, hosszabb motoros túrákra csak jó állapotú motorkerékpárral rendelkező, tapasztalt pilóták vállalkozzanak; s nem árt, ha már legalább 10 000 megtett kilométer van a „talpukban”. Különösen fontos a hegyi utakon szerzett tapasztalat. A kulturált és biztonságos motorozáshoz kapcsolódó ruházat, továbbá egyéb kiegészítők (esőruha, kesztyű, tartalék szemüveg, biztonságos sisak stb.) megléte több mint kívánatos. Ha mindent bepakoltunk, akkor irány a horizont! Jó utat mindenkinek.

Walter Béla