PannonHírnök Parti szerviz: Csabi Chef a gasztroblogger – HENTESTOKÁNY, AHOGY KATONÁÉKNÁL ETTEM | Pannonmagazin
Gasztro

PannonHírnök Parti szerviz: Csabi Chef a gasztroblogger – HENTESTOKÁNY, AHOGY KATONÁÉKNÁL ETTEM

Bán Csaba

PannonHírnök Parti szerviz: IMG_2949

Drága Barátaim, Embertársaim!

 

 

A mostani mesés kajának az adta az apropóját, hogy a minap, szokásos piaci kirándulásaim egyikén egy volt katonatársammal futottam össze. Idén lesz negyven éve, hogy bevonultam, hát igazi burleszk film pergett le előttünk, szinte egymás szavába vágva emlegettük a történeteket.

Főhősöm nem akárki volt a sok között, aki nem véletlenül kerül be ide, a Hallhatatlanok Klubjába, hiszen erőteljesen csúszott Neki is a kuplungja, miként azoké, akik a kedvenceim. Veriga, akinek neve is sokat sejtet, főleg, ha valaki emlékszik egy régen játszott, jugó film főszereplőjére, a minden hájjal megkent, mindeni eszén túljáró, hétpróbás gazember, egy igazi főhősre.

Említettem már, hogy Bika barátom ott született, cseperedett föl, ahol én katonáskodtam, a Somogy-megyei Marcaliban.

Egyszerűen én csak az oráni helyőrségnek hívtam, hiszen az én életemben többszörösen visszaköszön Rejtő Jenő. Vissza, mert  Oránban is, máshol is szinte naponta rázhattam kezet Rejtő főhőseivel, akik megelevenedtek,  színesítették az életemet nem akármilyen figurák, történetek.

Marcali messze van a fővárostól, nem is szerettek bennünket, pestieket, az sem véletlen, hogy ki, miért került oda, abba az enyhén szólva nem jó hírű, somogyi városba.

Két évünkbe került ez akkor, amit elraboltak tőlünk, de más választásunk nem lévén, leszolgáltuk azt a két esztendőt. Ki könnyen, ki vérrel, verítékkel, könnyekkel, mint máshol is az élet területén.

A magam részéről nem panaszkodhatok, akár, negyven év távlatából sem, hiszen elit helyeken töltöttem el az idő nagy részét, sőt talán sokaknak, ott, akkor hihetetlen, elérhetetlen, megfoghatatlan volt, akár öt méter elhelyezési különbséggel is.

Az igazi karrier azonban a végére, az utolsó 12 hónapra maradt, hiszen a másoknak a börtönnél is rosszabb sors helyett nekem, nekünk majdhogynem nyaralóhellyé avanzsálódott.

Ott volt a fő sztár  a Cica, vagy Luptyu, vagy éppen Stancipuci, ahogy puffant, a városmajori gengszter. Az a Pusztai Sanyi, aki már a bevonuláskor kivívta megkülönböztetett figyelmemet ikertestvérével, Jóskával egyetemben. Az első nap már a börtönbe végezték, mert  már eleve részegen jöttek oda, minden tisztet letegeztek, elküldtek…máshová. Aztán ez még sokszor előfordult velük.

Óriási duma, poénok, mindenit elküldött pillanatok alatt, a ..csába, fűszerezve egy kis ba… szájba az anyádat, megkülönböztető szavakkal. Aztán öregségünkre kiemelték. A részeges szolgálatvezető Jóska nagy embere lett, együtt rúgtak be mindennap, aztán csak bezárta a főnökét a raktárba, míg az ki nem józanodott. Egyszer aztán eltörött a korsó, mindkettő repült a jó állásából.

Aztán ott volt a háromlábú Béla, a futballkapus,  aki mindennap a harmadik lábát sztárolta, simogatta, becézgette, hol ilyen, hol olyan állapotában, majd időnként ezt meguntuk, aztán a stoki fával püföltük el.

Ott volt még a Tarajos, a büdös lábú Kovács Zalából, Szőkedencsről, aki olyan taréjt hordott a fején, amit sok kakas megirigyelhetett volna. Aztán ott volt a Zsidó, vagy Zsidri, aki a szobaparancsnokunk volt, aki nem érdemtelenül kapta ezt a becenevet, megette volna a saját sz.rát is, ha az…, de nagyon jó gyerek volt, cingár vékony, sok-sok rossz, olcsó poénnal.

Ott volt még a Rómeó, a boci szemű rajparancsnok, aki dadogott, a nevét is nehezen tudta leírni, de modelleket meghazudtoló szempillákkal bírt. Mikor a Cica ráripakodott, akkor még néha el is sírta magát. Aztán a Tirpi, aki tirpák volt Szabolcsból, igen rendes gyerek, az én nagy kedvencem, aki egyszer üres kézzel jött vissza az extra szabadságról, amit megfejeltem még én vagy két nappal. Börtönnel, hadbírósággal fenyegettem, de csak huncutul mosolygott, aztán két nap múlva 50 kg-s csomag jött Szabolcsból.  Tele friss hurkával, kolbásszal, minden földi jóval, majd rá két napra ugyanennyi alma, csomagban. Ott volt még Dzsordzsi a cigánybáró, igazi csoki barnán,  aki naponta hetvenszer mosott kezet. Megszámoltuk! Mondtuk is neki, hogy ettől nem fog kifehéredni.

Sofőr volt, esténként tanult, érettségizni jelentkezett, de rettegett a fegyvertől, ha az öreg ráripakodott, akkor mindent, mindenkit bemúzolt.

Aztán ott volt a minden hájjal megkent, hétpróbás, Generál rajongó,  mindig vigyorgó Veriga. Az itteni karrierjét annak köszönhette, hogy a tüzéreknél a parancsnokot úgy megkocsikáztatta, mintha autóversenyen lenne. Az majd kiesett a dzsipből, mikor bemutatót tartott a rallyból úgy, hogy olyat, ahhoz hasonlót az óta sem láttak. Persze azonnal kivágták onnan, pedig parancsnoki sofőrnek szánták.

Mivel a Veriga autóversenyző volt civilben, így erről a jó szokásról itt sem felejtkezett el, itt is elsütötte ezt az egyik nagyhatalmú őrnaggyal, a Disznófejűvel. Már az elsőnél is hadbíróság járt volna, de valahogy megúszta, aztán itt meg a nagy parancsnokunknak, a Talpasnak köszönhette, hogy nem lett ügy. A Talpasnak, akinek a csizmája akkor volt, hogy az én 44 surranómmal simán bele tudtam lépni. Így pöffeszkedtem gatyában egyszer húsvétkor, mikor is a nagy mamut civilben bejött. Én voltam szolgálatban, persze piásan, egyenruha nélkül. Mikor megkérdeztem tőle, hogy kit tetszik keresni itt civilben, akkor bődült el, úgy, mint Potrien őrmester, akkor ismertük fel a hangja alapján.

Csodás dolgunk volt, ettünk ittunk, mulattunk szinte minden nap.

Főhőseim keresztapja pedig én voltam, hiszen majd mindegyik gúnynevet én akasztottam rájuk.

Hogyan is jön ide ez a kis intermezzo  drága Barátaim?

Úgy, hogy hétvégeken, amikor mindig gyíkhús – így hívtuk a tavaszi vagdalt húskonzervet- volt a hideg vacsora. Mikor már ötvenedszerre kaptuk, akkor az elkészítéseivel átdefiniáltuk a konyhaművészetet.

Mert sütöttük, főztük. Ettük pirított szalonnával, lecsósan, tojással, kolbásszal, hidegen, melegen, hagymásan, a nélkül. Néha hurkakonzerv, vagy májkonzerv volt  felüdülésként, persze lejárt szavatossággal.

Azonban a konyhára, a meleg konyhára panaszunk nem lehetett. Nem bizony, pedig 1800 főre főztek, de az utolsó évben már vadonatúj konyha, háromféle (!!!) kaja. Szerintem még ma is példátlan az eset.

Kiemelten jól csinálták a vadas mártást zsemlegombóccal, a pörköltet, zöldséglevest, paradicsomlevest, töltött paprikát és az én nagy kedvencemet, amiről ma szó lesz, vagyis a

HENTESTOKÁNY, AHOGY KATONÁÉKNÁL ETTEM

Ez az étel is azok közé tartozik, amit ma már szinte sehol nem készítenek, pedig egyszerű, gyors, tápláló, egy kis slusszal pedig méltán kerülhet oda, ahová amúgy méltatlanul nem kerül. Bár a már említett trend szerint olcsó (?) Lazac sztéket kell mindennap ennünk, savanyú uborkás krumplifőzelékkel, másnapra pedig dupla bélszínt mákos diós metélttel, könnyen, olcsón, egészségesen Zs.fikától, a kereskedelmi adón, minden délelőtt, ha kell, ha nem, mert ez a menő.

Szóval akkor csodás négy szelet, márványos karajt szeletelek vékony, fél centis csíkokra, majd a vanília, vagyis a kolozsvári szalonna, majd a főtt füstölt tarja kerül ugyanerre a sorsra, mintegy tíz-tíz deka,  de gyufaszál méretben.

PTV Fotó: Bán Csaba

PTV Fotó: Bán Csaba

A seregben ez egyszerűen hagyományos csemege füstölt szalonna volt, de megjárta.

A szalonnát, tarját egy csepp olajon pirítani kezdem, mikor üveges, akkor két közepes, apróra vágott vöröshagyma közé. Az illatok Barátaim ilyenkor olyanok, hogy összeszaladna a ház, de a meghibbant szomszédasszony már nem mer belém horgolni, hiszen már eligazítottam.

PTV Fotó: Bán Csaba

PTV Fotó: Bán Csaba

Amikor a hagyma is megfelelő, akkor 3-4 gerezd, hajszálvékonyra vágott fokhagyma kerül rá, aztán néhány pillanat múlva két evőkanál paradicsompüré.

Abból az igaziból, jelesül a napsütötte Toszkánából.

Néhány pillanat múlva a másik vanília, vagyis egy jó pohár száraz fehér, Szigetvárról, persze előbb koccintva, tisztelegve a hegy nemes levének.

Hiszitek, vagy sem, de ott Marcaliban, a konyhán is ment bele bor, csak abból a kerítés mellett kullogóból, amilyet a Tüzér Rózsinál lehetett inni nem messze a laktanyától. Erről is lesz majd szó, hogy a Tilinger, a sernevál, sertéstelep korlátlan ura hogyan lovagolt ki a fehérre meszelt gebe hátán leányt kérni.

A bor, mikor kissé elfő, akkor mehet bele a nemes, csíkosan pompázó karaj. Ezzel jól összeforralom, sózom, gazdagon megreszelem jó fekete borssal.

Mikor nagyon rövid a lé, akkor egy kis vízzel pótolom, aztán a sava-borsa következik, vagyis a vékony csíkokra vágott savanyú uborka, olyan 10-15 deka, 2-3 darab.

A lényeg, hogy mindig rövidebb legyen a leve, kissé levesesnek, könnyűnek kell lennie a ragunak. Ezzel még öt percig főzöm, aztán tálalható
Főtt, vagy párolt,  hosszú szemű rizzsel tálalom.

PTV Fotó: Bán Csaba

PTV Fotó: Bán Csaba

Hiszitek, vagy sem, igaz történetek ezek, erre esküszöm igaz hitemmel. Annyira, hogy az óta több generáció megjárta ott a Hadak Útját, hallotta a történeteket, legendaként emlegetve ezt a sok agyalágyultat. Persze, velem az élen. Bármilyen hihetetlen, a tokány pedig olyan volt, sőt konstansul olyan, hogy bárhol, bármikor megállhatta volna a helyét, bármilyen ítészek előtt.

Aki pedig nem hiszi, át járjon utána!

Megosztás:
weboldal készítésONMEDIAWEB