Drága Barátaim, Embertársaim!

Sodródok a Márton nappal, bár nemcsak az lenne mostanság, viszont, ha ételről van szó, hát jöjjön, aminek jönnie kell!

Itt és most hadd üdvözöljem ezeréves gyermekkori cimborámat, Baumgartner Józsit Balatonfűzfőn. Róla annyit, hajdanán danán óvodás társam volt, tehát az ismeretségünk lassan két emberöltő. Egyszer, igaz átharaptam szerencsétlen pára fülét úgy, hogy kórházba kellett vinni szegény párát, de közel ötven év múlva találkoztunk, már rég megbocsájtott, a támadás nyomai pedig nem látszódnak. Hála az időnek. Az apropója a megemlékezésnek az, hogy mára Józsi barátom a magyar nemzeti lobogónk elé, mögé állította be magát. Zseniális, hiszen tudjuk, látjuk ismerőseinket, akik…

Józsefem nem része a következő ételnek, de, ha már,….álljon itt egy igaz történet.

Lehettünk talán 5-6 évesek, együtt lógtunk naphosszat a nyári szünetben. A szomszédjukban, Kovácséknál érett pont a cseresznye. Az amúgy Raszputyin küllemű tulajdonost soha nem láttuk, hát Józsefünk nagy ötlete volt, szüreteljük már le a termést, hiszen nincs gazdája. Hát barátaim rendes munkát végeztünk, sőt még hazaugrottam a Mamához, egy nagy zacskót kértem, hogy aztán még azt is megtömve vagy öt kiló cseresznyével térhessek büszkén haza. Másnap a „Komi réten”, mert így hívtuk a területet, Kovács telke mögött, éppen fejelő párbajt vívtunk vagy tízen egymás ellen. Egyszer csak feltűnt, megindult felénk az addig soha nem látott, annál jobban felbőszült gazda, persze mindnyájan majd összecsináltuk magunkat, hogy most mi lesz.

Nekirontott Józsefünknek, majd felöklelte.

–          Te Baumgartner, kitépjem a .aszodat?

–          Józsinak könnybe lábadt a szeme, majd elvinnyogta magát:

–          Neeeeeeeeeeeeee, válaszolta elcsukló, sírásra hajló hangon, szipogva.

Ezen aztán évtizedeken keresztül mulattunk, minden évben legalább ötször megemlegetve lett igazi szállóige.

Ma egy olyan ételt szeretnék „lenyeletni” Veletek, ami nélkül egyetlen, néhai kifőzde, útszéli megálló büfé, kiskocsma, akár a Lordok Háza, talán ki sem nyitott volna. Egyszerű, de veretes, igazi zóna étel volt valaha, ami legelőször fogyott el ezeken a remek helyeken. Sőt, emlékszem olyanra is, hogy hetekkel előre előjegyzést vettek föl rá, hogy majd sorba állva lehessen kapni, akár elvitelre. Sem pacal, sem egyéb nem tudta űberelni. Egyrészt azért, mert a pacalhoz nem is lehetett hozzájutni, másrész azért, mert ez az alapanyag sem volt úgy kapható, mint napjainkban. Egykoron olcsó, igazi szárnyas belsőségről szeretnék írni, ami egészen más dimenzióba került azoknak is, akik amúgy nem nagyon kedvelték, mondjuk húslevesbe megfőzve.

Ez hát Barátaim a

ZÚZAPÖRKÖLT, OTELLÓ LEVÉVEL MEGBOLONDÍTVA

PTV Fotó: Bán Csaba

Igen, ahogyan olvassátok!  Ezt az ételt szerintem tehát azok is szívesebben eszik, akik, nemigen kedvelik levesbe főzve. A Zúzapörkölt egy olyan csoda a mi pörkölt mizériánk csodálatos palettáján, ami feltétlen említést kell, hogy érdemeljen!

Ezúttal liba „pacalját” vettem a jó öreg Bosnyákon, potom 1.150-ért kilóját. Már csak azért is mert mintha éreztem volna akkor, hogy Márton tájékán hozakodok elő majd vele.

PTV Fotó: Bán Csaba

Ezt megelőzően Adonyban látogattam a neves Bor Ünnepre, ahonnan is a már dér csípte, mesebelien finom Otelló szőlőt hoztam haza, vagy tizenöt fürtöt. Erről az ünnepről, ADONYRÓL is írok majd, hiszen itt a helye!

Szóval öt darab, hatalmas, öklömbe alig beleférő libazúzát vettem. Majd egy kilót nyomott. Megmostam, majd szép vékony csíkokra, laskára vágtam. A serpenyőt felforrósítottam, csodás, magam sütötte libazsírt tettem egy kanállal bele. Nem is lehet ám igazi pörköltet olajjal főzni, akármit is harsognak a nagyokosok, PONT

A jó forró zsírba belekerült a csíkozott, meseszép libazúza, hogy azt közben jó alaposan megkeverve elősüssem. Közben, két nagy fej vöröshagymát vágtam apróra, aztán két gerezd fokhagymát lezúzva, hogy máris oda kerülhessen, ahová való.

Most, hogy így, ezeket a sorokat írom, hát töredelmesen, férfiasan bevallom, majd elcsordult a nyálam. Így aztán fogtam is magam, majd két karéj, libazsíros kenyeret kentem, aztán a hegyibe egy fej lilahagymát, aztán be is pusziltam, hogy olthassam a néha olthatatlan vágyaimat.

Erős lángon csak csipet sóval sütöttem, majd az elmaradhatatlan paradicsom, zöldpaprika 1-1, apróra vágva ment hozzá, aztán egy csipetnyi erős, jó nagy tekerés feketebors. Mikor elfőtte a saját levét, korty víz, majd ezt még háromszor ugyanígy. Ettől lesz ám a jó szaft, nem a kanálnyi zsírtól! Eztán a tűzről lehúztam az edényt, meghintettem a leírhatatlanul gyönyörű színű pirospaprikámmal, amiért idén egy vagyont fizettem. Ezt is el kell meséljem legközelebb, hogyan is került két kilogramm paprika 8.800 forintomba.

Aztán felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen ellepje, megsóztam, kávéskanálnyi „őrült”köménnyel ízesítettem, hogy aztán jöhessen az majd egyórányi utazás. Közben vizet forraltam, majd két tojásból, húszdekányi lisztből, kevés vízzel, sóval nokedli tésztát kevertem. Mikor a víz felforrt, kiszaggattam, leöblítettem, kevés olajjal meglocsoltam, félretettem, melegen tartottam.

Mikor a pörkölt leve kissé elfőtt, azt pótoltam, majd jött bele a világszenzáció!

Két fürt Otelló szőlőt kinyomtam, majd ezzel a mennyei musttal öntöttem föl a végkifejlet előtt, hogy aztán a nokedlivel, jó csalamádéval ehessem magam vele,… hát majdnem halálra

PTV Fotó. Bán Csaba

Ennyi hát Barátaim a méltatlanul elfeledett Zúzapörkölt története. Megemlíteném még azt, tarhonyával, az igazi söréttel sem pitlák. Sőt, a klasszikusok szerint a Marhapörköltünk sem képzelhető el a nélkül, sőt ahhoz egyenesen tarhonya dukál. Erről is lesz majd szó, szentül ígérem!