A társaságot igen-igen kedvelő rómaiak gyakran rendeztek közös étkezéseket. Mit étkezéseket, ‒ valóságos lakomákat!, amelyek kora délutántól olykor másnap hajnalig is eltartottak. A lakomák processzusát nem bízták a véletlenre. Martialistól tudjuk, hogy külön „kézikönyvekben” írták le azt, hogy mi minden szükséges egy igazi lakomához. Természetesen ahhoz, hogy a házigazdák felülmúlják egymást, mindegyikük igyekezett valami újítást vinni a tivornyák menetébe.

                                                                                                            Római lakoma

A bőséges és fényűző étkezések egyes fogásai közötti szüneteket különféle szórakoztató műsorszámokkal töltötték ki. A szórakoztatásról való gondoskodás a házigazda feladata volt, aki ennek a kötelességének igyekezett is minél tökéletesebben eleget tenni. Már a meghívottak listáját is úgy állította össze, hogy minél több elmés társalgó, szellemesen viccelődő vendég legyen közöttük.

Róma jellegzetes társaságbeli figurái voltak a „scurrák”, eredetileg műkedvelő szónokok, később hivatásos mulattatók, akik főleg abból éltek, hogy lakomákra jártak és hangos élcelődésekkel, tréfás ugratásokkal és olykor bizony szándékosan gerjesztett veszekedésekkel biztosították a vidám hangulatot. Utóbbi esetben a kibontakozó szópárbajban egymás testi hibáit, nem éppen adóniszi ábrázatát, apró termetét vagy éppen „dicső” tetteit vagdossák egymás fejéhez, a vendégek harsogó kacagása közepette. (A humor fokozására szolgált ilyenkor az „eposzi forma” alkalmazása, a szereplők előkelő hősökként való szerepeltetése, a nevetséges „párviadal” jelentőségnek komikus eltúlzása.)

Minden alkalommal sikeres „műsorszám” volt a vendégek meghökkentése, akár furfangosan elkészített, az étvágyat csöppet sem gerjesztő „ételkülönlegességekkel” ‒ vagy tréfás, jóízű kacajt kiváltó ajándékokkal.

A házigazdák gyakran szerződtettek komédiásokat, akik cirkuszi mutatványokkal (létra tetején való táncolás énekszóra, tüzes karikákon történő átugrálás, erőprodukciók) szórakoztatták az italtól már amúgy is emelkedett hangulatú vendégsereget, vagy pedig rögtönzött – sokszor ízléstelen és trágár hangú – bohózatokat adtak elő. Nem csoda, hogy az ilyen lakomák féktelen tivornyázásokká fajultak, s végül a vendégek többsége eszméletlenül hevert a padlón.

Természetesen nem mindig az ilyenfajta „szórakozás” jellemezte a rómaiak lakomáit. Sokszor szerepeltettek irodalmilag művelt rabszolgákat, akik többnyire görög tragédiákból adtak elő részleteket. Ám nem volt ritka azt sem, hogy magának a házigazdának is voltak irodalmi és színészi ambíciói. Ilyenkor a vendégek a házigazdának kijáró tiszteletből udvariasan tapsoltak, de többnyire fanyalogva unatkoztak.

S végezetül egy filmajánló. Federico Fellini Satyricon című, 1969-ben készült remekművének alapja Petronius Arbiter (i. e. 27‒66) hasonló címen fennmaradt regénytöredéke.  Néró császár korában még Róma a világ közepe, azonban már csupán árnyéka régi önmagának. A film egy szétesőben lévő, erkölcstelen társadalom képét rajzolja meg, amely a bűn melegágya, és amelynek polgárai léha és kicsapongó életmódot folytatnak.

Walter Béla