A magyar kultúra napi ünnepségre érkezett Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténésze, Márai-kutató, az író hagyatékának gondozója, akivel a Hirtling István színművésszel közösen tartott Márai-Krúdy-est után beszélgettünk a miskolci Művészetek Házában.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: A szocializmus idejében Márai Sándornak még a nevét sem volt szabad megemlíteni. Miért?
Mészáros Tibor: Két részből tevődik össze, miért volt Máraival kapcsolatban egyfajta távolságtartás. Egyrészt élete során a hazai politikai rendszer, politikai vezetés nem kedvelte a műveit. Márai nem kívánatos személynek számított, mert szerintük olyan dolgokat írt Magyarországról, aminek nincs helye itthon. A kérdés másik oldala Márai: tartotta magát ahhoz a hármas elvéhez, hogy amíg a szovjet megszálló csapatok itt vannak, amíg nincsenek demokratikus választások, és nincs többpártrendszer, tehát demokrácia, addig nem jön haza és egy sora sem jelenhet meg itthon. Két egymással ellentétes álláspontból egy közös álláspont jött létre: egyik se kívánta a másikat.
– De, amikor elkezdődött a változás és hazajöhetett volna Amerikából, akkor öngyilkos lett. Mi történt? Megfutamodott?
– Nem! Igazából mindenkije meghalt. Itthon meghalt három testvére négy éven belül, kint 1986 elején a felesége, Lola 63 év házasság után, és ’87-ben meghalt az örökbe fogadott fiuk, János is. Tehát teljesen egyedül maradt. Hozzá kell tenni, hogy ő maga egy eléggé elzárkózó személyiség volt, és ez a kettő együtt nem túl szerencsés.
– Magánemberként volt zárkózott? Mert az írásaiból eléggé szókimondó művésznek tűnik…
– Számára rendkívül fontos volt az írás. Nem egyszer leírja, ahhoz, hogy az ember írni tudjon, ahhoz szerzetesi magányra van szükség. Nyilván van ennek egy szerep oldala is; ő az, aki távol tartja magát másoktól, szervezetektől, aki nem keveredik, nem akar „tömegember” lenni. Persze sokan őt se kívánták maguk közé – az emigrációban sem – a szókimondása, a különállása, az ebből fakadó arisztokratikus magatartása miatt. Kialakult egy helyzet, ami zárvánnyá lett, hiszen Márai nem mozdult a maga helyzetéből, sokan meg, ha akartak is, nem tudtak közelíteni.
– Őt nem is érdekelte a rendszerváltozás? Csupán néhány hónappal a köztársaság bejelentése előtt sütötte el a pisztolyát.
– Így van, de az a pár hónap sorsszerű volt. 1988-ban kértek tőle egy interjút, amiben a riporter megkérdezte – bő félévvel a halála előtt –, mi a véleménye az itthoni változásokról. Márai azt válaszolta: ezek biztatóak, valami tényleg változik, de még mindig az történik, amit Moszkvában mondanak. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem lesz öngyilkos, ha 2–3 évet még él, ha megélte volna az 1990-ben Magyarországon történő változást, a szovjet csapatok kivonulását 1991-ben. Kezdett valami kialakulni, ami számára vágyott volt, az más kérdés, hogy a helyébe jövő világ mennyire lelkesítette volna. Biztos örült volna a hazajövetelnek, de azért 90 évesen nehéz lett volna. Egy egészen más világ kezdődött el, és annak is voltak sarjadzásai. Nem tudom, hogyan viszonyult volna ahhoz, hogy nem volt elszámoltatás, igazságtétel például az addigi MSZMP-sek felelősségre vonásában. Biztosan probléma lett volna számára a nyilvánosságra nem hozott ügynöklisták kérdése is, és még jó néhány olyan dolog, ami az ő nézetei, álláspontja és kemény magatartása miatt gondot okozott volna számára. Mindez azt hiszem, két szempontból indult volna ki: teljesülnek-e a feltételek, hogy ő hazajöhessen, és az, ami itt kialakult, mennyire elfogadható a számára. A feltételezések feltételezésénél tartunk, de valószínűleg nem jött volna azonnal haza. Furkó Zoltán, a Magyar Rádió munkatársaként járt kint nála, készített vele interjúkat, ami aztán kötetben is megjelent a Püski Kiadónál, és feltette neki a kérdést: haza jönne-e? Márai pozitívan állt hozzá, 1988 nyarán már nem zárkózott el annyira, viszont az orvosa túl hosszúnak találta az utat, és lebeszélte róla.
– Ön a Márai-hagyaték gondozója. Hogyan került vele kapcsolatba?
– A Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozom, és mivel Máraival én foglalkoztam a múzeumban, ezért a hagyatéka, amikor hazaérkezett, az én kezelésembe került. Feldolgoztuk, mert tudnunk kellett, mi érkezett haza pontosan. Ha valamilyen kérés érkezik a hagyatékkal kapcsolatban, akkor általában én „szolgálom ki” a kutatókat, illetve, ha kérdések merülnek fel Máraival kapcsolatban, igyekszem azokat is megválaszolni.
– Ha valamelyik művét színház akarná bemutatni?
– Az a jogi része. A Márai-jogok nem hozzám tartoznak, és én ennek szívből örülök, mert azok mindig bonyolult dolgok.
– Amit most láttunk a magyar kultúra napi ünnepség részeként, ezek a Márai-estek hogyan jöttek létre?
– Öt évvel ezelőtt a múzeumban volt egy estünk Márai és a bor címmel, amire felkértem Istvánt (Hirtling István – a szerk.), hogy olvassa fel a Márai-szövegeket. Az még nagyon másképp nézett ki felépítésében, ott még inkább én beszéltem, és voltak részek, amiket ő olvasott. Aztán készítettem egy 25 részes sorozatot az egyik budapesti művelődési házban, ahol az évadzáró esteket már a mai műsor logikája szerint szerkesztettem meg. Ebből nőtt ki, hogy hívtak bennünket néhány helyre, és két éve a budai Jókai Anna Szalonban kértek tőlünk egy estet, ami annyira tetszett nekik, hogy utána egy egész évadra kaptunk felkérést, ami aztán még tovább folytatódott tavaly decemberig. Tartalmát tekintve 15 féle előadásunk van, és ebből az egyiket láthatta ma este a közönség.
(Főcímfotó: MTI/Földi Imre)
