A Putyin Hszi Csin-ping szövetség
Különleges és a világ folyamatainak alakításában egyre meghatározóbb együttműködés létrejöttét láthatjuk minden nappal, egyre jobban kibontakozni Kína és Oroszország között. Olyan kapcsolat formálódik a szemünk előtt, melynek nincs analógja a világpolitika szövetségi rendszereiben, egyedisége pedig még több fejtörést és tanulmányozást igényel egy másik nagyhatalom, az Egyesült Államok részéről, de a kisebb befolyással rendelkező Európai Unió számára is kihívást jelent. Kíváncsian tekintenek a Moszkva-Peking szövetségben rejlő jövőbeli lehetőségekre az olyan országok, mint India, Irán, Törökország, Ázsia és Afrika számos állama, de nyitva tartják a szemüket sokan Európában és Dél-Amerikában is. Lássuk mitől is vált ennyire egyedülállóvá és veszélyessé a nyugati erőtér számára Moszkva és Peking újdonsült barátsága!
Az orosz-kínai kapcsolatokban egy nagyon fontos tényt kapásból meg kell állapítanunk: két egyenrangú partner együttműködését figyelhetjük meg, amely kooperáció egyelőre képes a számos, köztük fennálló aszimmetriát sikeresen kiegyenlíteni. Legfőképpen ebben az egyenlőségben különbözik a legtöbb ma is működő szövetségtől, beszélhetünk akár az USA és az Európai Unió kapcsolatáról, akár az amerikai kontinens országai között lévő hierarchikus viszonyokról – USA-Kanada-Mexikó-Dél-Amerika. Véleményem szerint a két ország szövetségének aktuális célja nem egy hierarchikus rendszer kidolgozása – legalábbis rövidtávon – inkább az egységes nyugati erőtér mintájára létrehozni az egységes értékrenddel, célokkal rendelkező keleti erőteret, hiszen eddig ilyenről nem beszélhettünk. A Kelet szerteágazó és kulturálisan, történelmileg megosztott világát eddig nem sikerült olyan egységbe rendeznie senkinek, mint azt az Egyesült Államoknak sikerült a nyugati erőtérbe integrált államokkal. Ma, amikor értékrendjében ketté hasadni kezd a világ, nem is lehetne jobb alkalom a konzervatív, antiglobalista, antiliberális ideológia élére állva megteremteni a Kelet erőterét.
A hárompólusú világ – Nyugat, Kína, Oroszország – meglehetősen kényelmes helyzetet teremtett az Egyesült Államok számára, hiszen legnagyobb szövetségi rendszerével egyébként is a legnagyobbnak számító gazdasága, hadereje, kultúrája olyan bónuszt kapott, amivel sem Kína, sem Oroszország – az elenyésző számú és erejű szövetségeseikkel – külön-külön képtelenek felvenni a versenyt. Az amerikai érdekszférába tartozó Európa, Japán, Ausztrália, Dél-Korea, Kanada, Dél-Amerika jelentős része és a Közel-Kelet számos országa (Izrael, Szaúd-Arábia, Törökország) eddig legyőzhetetlenné tette Washingtont, azonban mára az erőviszonyok jelentős változási folyamatokat mutatnak. Ahogy az Egyesült Államok maga is, az Európai Unió is fatálissá válható megosztottsággal küzd, s ebben elsődleges szerepe van a keleti és nyugati érdekek/értékek összecsapásának. Ma már lassan ott tartunk, hogy nem lehet külön kezelni az orosz energiától és a kínai gazdaságtól való európai függés kérdését, óriási tárgyalási potenciállal rendelkezik az orosz és kínai fél, főleg, amikor még egymást is megtámogatják.
Dél-Amerikában, ha egyelőre az amerikai befolyás is az uralkodó, egyre erőteljesebb a kínai és orosz jelenlét mind katonailag, mind gazdaságilag, tehát ezáltal politikailag is. A Közel-Keleten Törökország kicsúszott a Nyugat irányítása alól, s egyre intenzívebb együttműködéseket köt Moszkvával és Pekinggel, de ugyanezt elmondhatjuk Iránról, Szaúd-Arábiáról, Egyiptomról, vagy az Öbölmenti Államokról. Ha az egyiknek hagyományosan nem jók a kapcsolatai, vagy egyszerűen nincs kialakult kapcsolati rendszere az adott országban, a másik segítségével bejut. Energetikai, katonai és kereskedelmi szempontból a jövőt jelentő Arktika és világűr is a közösen meghódítandó területek listáján vannak, versenybe kerülve a nyugati világgal.
Bolygónk nyugati érdekszférába tartozó része egyre nagyobb aggodalommal figyeli a két ázsiai óriás közeledését, s az olyan – e helyzetben tehetetlennek bizonyuló – hatalmak, mint az EU, Japán, vagy Ausztrália az Egyesült Államoktól várják, hogy gátat szabjon Oroszország és Kína szövetségének. Talán egy ilyen lépésnek értékelhetjük a Biden-Putyin találkozót. Kérdés, tud-e olyat kínálni Washington Moszkvának, amiért feladja a Nyugatot ennyire felizgató kínai-orosz együttműködést? Ahogy már Trump is az orosz-amerikai kapcsolatok javítására törekedett, úgy Bidennél is megfogalmazódtak hasonló szándékok. Egyre több amerikai szakértő vádolja Washingtont azzal, hogy az oroszellenes szankcióinak köszönhető Kína és Oroszország egymásra találása a Nyugattal szembeni harcban. Mindenesetre az orosz-amerikai és orosz-EU kapcsolatok javítása komoly nehézségekbe fog ütközni – már ha van ilyen szándék – mivel túl sok vörös vonal húzódik már a felek között.
Peking és Moszkva kapcsolataiban ma nem az erőviszonyok fitogtatása a fő mozgatórugó, sokkal inkább az egyéni és közös érdekek kiegyensúlyozása, harmonizálása a jellemző. Talán az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov írta le a leginkább találóan a két ország közti viszonyokat, amikor azt feltétel nélkülinek, kulcsfontosságúnak és kölcsönösen előnyösnek nevezte. A stratégiai elköteleződés számukra most mérvadó, ahogy a 19. században Kutuzov marsallnak is a taktikai zseni Napóleonnal szemben. A franciák oroszországi hadjárata során állítólag úgy fogalmazott az orosz tábornok a fordulatot jelentő borogyinói csata után, hogy: „Ahhoz, hogy megmentsük Oroszországot, fel kell gyújtanunk Moszkvát!” Több lépéssel előrébb gondolkodott, s vállalta az áldozatot a győzelemért.
Oroszország és Kína nagymúltra visszatekintő történelme okán nem években, de nem is évtizedekben, sőt nem is politikai kampányidőszakokban gondolkodik – mint ahogyan mostanában a nyugati politika – hosszútávú terveikbe belefér, hogy az együttes erővel elérhető, nagyobb profit érdekében, egymás javára bizonyos engedményeket tegyenek. Ehhez természetesen politikai rendszerük kiszámíthatósága is hozzájárul, Oroszországban még csak-csak, de Kínában szinte egyáltalán nem kell a többpárti politikai rendszer bizonytalanságai miatt rövidtávú tervekben gondolkodni. A nyugati liberális-demokratikus politikai rendszerek, folyton cserélődő politikai elitjeivel és gazdasági érdekköreivel, jelentősen korlátozzák a hosszútávú külpolitikai stratégia kivitelezését, míg Moszkva és Peking politikai stabilitása lehetővé teszi számukra a stratégiai külpolitikai tervezést. Azonban ennek a tulajdonságnak erős hátránya a lassú reakcióidő, vagyis a stabilitás ára a stagnálás lehet.
Kapcsolatukban számos, jelentős aszimmetria létezik, melyek komoly gondokat is okozhatnak abban az esetben, ha nem képesek azokat áthidalni. Ha megnézzük nukleáris-potenciáljukat, Moszkva jelentősen felülmúlja Pekinget, azonban a legtöbb gazdasági mutatóban Kínának hatalmas előnye van Oroszországgal szemben. Hasonlóan eltérő paramétereket figyelhetünk meg más szférákban is. Moszkva energiahordozókban és energetikai infrastruktúrában bővelkedik – Peking nem rendelkezik jelentős lelőhelyekkel, Kína erős kereskedelmi infrastruktúrája behálózza a világot – Oroszország gyengélkedik benne, az oroszok nagymúltú és jól szervezett titkosszolgálata és nemzetközi kapcsolati hálója, diplomáciai tapasztalata még mindig előrébb tart a kínainál, de Kína pénzügyi lehetőségei sokkalta előnyösebbek, s maguk az orosz projektek megvalósításához Moszkva is szívesen választja a kedvező kínai hiteleket. Egyelőre úgy tűnik kiegészítik egymást, például a Közel-Keleten és Afrikában Oroszország katonai erejével tud brillírozni, míg Peking, a biztonsága garantálására használva orosz partnerét, gazdasági és pénzügyi téren hódít a térségben. Ilyesfajta együttműködések kirajzolódását láthatjuk Európától Dél-Amerikáig mindenhol, ahol a kettő megjelenik.
A kínai-orosz kapcsolatok felívelését sokan a két ország vezetője közt kialakult barátságnak, illetve pragmatikusan elvtelen politikai-stratégiai gondolkodásuknak tulajdonítják, s kétségkívül komoly szerepe van benne Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping, orosz és kínai történelemben mindenképpen, korszakalkotó jelenségének. Ha a valóságban tényleg ennyire személyükhöz kötött a kínai-orosz együttműködés modernkori megvalósulása, akkor komoly problémát eredményezhet, ha kiesnek a jövőben a folyamatból. Egyelőre egyik országban sincsenek biztos jelöltek az utódlásra, s egyik vezető sem valószínű, hogy a visszavonuláson gondolkodna jelenleg, sőt mindketten kiküszöböltek olyan alkotmányos változásokat, melyek hosszabb távra biztosítják hatalmukat, mint az elődjeik esetében volt.
Moszkva és Peking – nagyhatalmakhoz híven – rendkívül érzékenyek saját szuverenitásuk kérdésére, beleértve a belpolitikát, vagy éppen a geopolitikai viszonyokat. Mivel ehhez mindketten ragaszkodnak így látványosan igyekeznek elkerülni minden olyan helyzetet, ami a másik fél belső ügyeibe való beavatkozásként értelmezhető, sőt ha kell nyilvánosan kiállnak egymás mellett a nemzetközi fórumokon. Ezt láthatjuk az oroszok részéről, amikor kiállnak Kína mellett a Hszincsiang tartományban élő ujgurok, Hongkong, vagy Tajvan kapcsán, illetve fordítva, amikor a kínai vezetés beáll Moszkva mögé például a Navalnij ügyben. Az ENSZ-ben, illetve más nemzetközi szervezetekben is komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy hirdessék az amerikai kettősmérce gyakorlatát a világban, illetve a belügyekbe való külső beleszólás elfogadhatatlanságát. Ezzel pedig tulajdonképpen behunyják a szemüket a másik által elkövetett esetleges jogsértések felett, belügyre hivatkozva.
A szuverenitásuk százszázalékos fenntartásához való ragaszkodásuk akadályozza egyébként a tényleges katonai és politikai szövetséget közöttük, hiszen egyik kormány – és igazából társadalom sem – kész arra, hogy leadjon vezetői szerepköréből egy hajszálnyit is egy kétállami testület, vagy egy szupranacionális intézmény javára. Bár Putyin – kicsit médiahajhász módon – már beszélt lehetséges katonai szövetségről a jövőben, ennek gyakorlati működése, mondjuk egy NATO szintű szervezet szintjén, egyelőre elképzelhetetlen a két ország mentalitása miatt.
A saját, külpolitikai szuverén érdekeik iránti elkötelezettségük miatt lehetnek összetűzések közöttük, hiszen mint két térségbeli jelentős nagyhatalom bizony lesznek és vannak olyan témák, amikben nem egyezik az álláspontjuk. Ráadásul, ami fölött ma még sikerül is eltekinteni, kérdéses, hogy honnantól számít már a szuverén érdekek sérelmének. Sok ilyen példa van, de elég ha csak az orosz-indiai stratégiai partneri viszony fejlődésére és a haditechnikai együttműködésekre gondolunk kínai szemszögből. Mikortól tekint Peking nemzetbiztonsági fenyegetésként az oroszok indiai fegyvereladásaira?
Moszkva szempontjából ilyen érzékeny pont lehet a jövőben az Északi-sarkkörön tapasztalható kínai aktivizálódás. Peking, annak ellenére, hogy nem tartozik a sarkvidéki országok közé, felismerte az olvadással járó „pozitív” folyamatokat, s szeretne kiharapni egy szeletet szintén a jégtakaró alól kiolvadó kőolaj és földgáz készletekből, továbbá az újonnan létrejövő kereskedelmi tengeri útvonalak fölött is nagyobb ellenőrzési jogokat szeretne. Azonban a területek jelentős része Oroszországhoz tartozik, vagy orosz ellenőrzés alatt áll, akik ugyan bizonyos mértékű kínai betolakodást kultiválnak – főként, ha azok számukra kedvező pénzügyi befektetésekkel járnak, mint a jamali cseppfolyósított földgáz-üzem építésére szánt kínai tőke – de nem valószínű, hogy osztozkodni szeretnének a föld egyik legnagyobb fosszilis energiahordozó tartalékán. A vörös vonalak megrajzolása folyamatban van, meglátjuk milyen megoldásokat találnak arra a kínaiak és oroszok, hogy a szövetség felbomlásának elkerülése érdekében, ne lépjék azokat át.
Az kétségtelen, hogy egyre több kérdésben lesznek kénytelenek egymás felé állást foglalni. Ahogy a szemünk előtt súlyosbodik a nemzetközi helyzet az Egyesült Államok és Kína-Oroszország harcának tükrében, Moszkva és Peking kénytelenek egyre jobban összeegyeztetni számos globális és regionális kérdésben alkotott véleményüket, szerepvállalásukat. Azokban a kérdésekben, melyekben hosszú ideje együttműködnek, mint Észak-Korea, Venezuela, vagy Irán kérdése ez kevésbé okoz gondot, azonban az olyanokban, amelyek valamelyik fél számára érzékeny témák, mint Ukrajna, az Európai Unió, vagy India, már nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Putyin a napokban ezzel kapcsolatban bizakodóan beszélt, szerinte a kínai-orosz együttműködésnek komoly ráhatása van a világban zajló globális folyamatokra is. „Az orosz-kínai együttműködés stabilizáló szerepet játszik a világügyekben, beleértve a nemzetközi napirend olyan heveny kérdéseit, mint a Koreai-félsziget, Szíria, Afganisztán és az iráni atomprogramra vonatkozó közös cselekvési terv megújítása.“
Kapcsolataik összetettsége is kiemelendő, hiszen sem Peking, sem Moszkva nem ápol ilyen szélesspektrumú és mindazonáltal mély együttműködéseket más nagyhatalmakkal, vagy jelentősebb regionális szereplővel. Mára rendelkeznek katonai, haditechnikai, a kyberszférát érintő, gazdasági, kereskedelmi, diplomáciai, kutatásfejlesztési, technológiai, politikai, oktatási, tudományos, humanitárius, kulturális és geopolitikai együttműködésekkel. Ráadásul ezek a gyakorlatban olyan nagyjelentőségű eseményekben öltenek testet, mint közös holdbázis építése, katonai hadgyakorlat, vagy együttes vétózás az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Az ennyire elmélyült kapcsolatok folyamatosan újabb és újabb kapcsokat hoznak létre a legkülönbözőbb szinteken a két nép között. Mindezek ellenére a számok egyelőre még váratnak magukra; a két ország közti kereskedelem továbbra sem növekszik nagy léptékekben, mindazonáltal Kína és az Egyesült Államok között a kereskedelmi kapcsolatok továbbra is magasszintűek.
Az orosz-kínai szövetség lassú, de stabil kiformálódása számos okra visszavezethető, de elsősorban a nyugati világtól való különbözőségre. A Szovjetunió alatti, majd a szétesést követő évtizedek nyugati politikája egy folytonos orosz fenyegetésre építkezett geopolitikai céljai meghatározásában, ám mára ez elérte Kínát is. Az olyan gyakorlati lépések, mint az EU szankciói Oroszország ellen, az USA-Oroszország viszonyok súlyos elridegülése, Moszkvát a kelet irányába lökte, ott keresett magának vevőket, kereskedelmi partnereket. Gázvezetékek, tranzitútvonalak sora fordult inkább kelet felé, s a kapcsolatok hamarosan átlépték az egyszerű kereskedelmi partneri viszonyt Kína és Oroszország között. Peking az utóbbi években – elsősorban a Trump kormányzás alatt – került Amerika célkeresztjébe, ez pedig mára már egyre súlyosabb szankciókban mutatkozik meg, illetve ahogy láthattuk, mind a NATO, mind az EU-USA egyeztetések fő témája Kína visszaszorítása lett. Ehhez pedig Washington az utóbbi hónapokban, Kínára nézve veszélyes szövetségesi lépéseket kezdeményezett, melybe Japánon, Dél-Koreán és Ausztrálián kívül az Európai Uniót is szeretné bevonni, akinek viszont Kína a legnagyobb gazdasági partnere.
Kétségtelen, hogy a közös geopolitikai ellenfelek jelenléte és a nagyhatalmi harc az Egyesült Államokkal az orosz-kínai partnerség további megszilárdulásához vezet, ám azt is számításba kell venni, hogy amint javulás indulna be a nyugati-orosz, vagy nyugati-kínai kapcsolatokban ez azon nyomban meg tudna változni. Kérdés, hogy együttműködésük ezen sérülékenységét megpróbálja-e kijátszani Washington? Illetve valószínűleg a két ország is tisztában van ennek a lehetőségével, s az is elképzelhető, hogy erre is van már forgatókönyvük. Hasonló helyzetet már átélt a három nagyhatalom az 1970-es évek elején, akkor a Szovjetunió mellől az USA oldalára állt Kína, s akkor ez a lépés elősegítette a Szovjetunió felbomlását is. Ami jelenleg a legnagyobb és az együttműködés jövőjét is jelentősen meghatározó kérdés, hogy a kereskedelmi és gazdasági döntéseket mennyiben fogják meghatározni a geopolitikai megfontolások, és a gazdasági célszerűség szempontjai? Addig nem nehéz barátkozni, amíg a gázkínálatomra Kína nyitott, de mi történik, ha hirtelen megjavulnak az orosz-EU kapcsolatok és újra az orosz gáz kerül előtérbe és természetesen jobb árat is fizetnek érte? Számtalan ilyen példa van mindkét oldalon.
A nyugati nemzetközi szervezetek válságának árnyékában Moszkva és Peking kapcsolataik további erősítése érdekében multilaterális formátumokat hoznak létre, elsősorban biztonságpolitikai és katonai szervezeteket. Ám ezekben a szervezetekben már inkább kezd kirajzolódni az a hierarchikus, fölényeskedő magatartás, ami a nyugati szervezeteket jellemzi. A Sanghaji Együttműködés az egyik legjelentősebb közös katonai szervezetük, mely tagsága és aktivitása látványosan növekszik. Mára a két nagyhatalmon kívül tagjai közt van India, Pakisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán. Irán, Afganisztán, Mongólia és Fehéroroszország pedig a belépést megelőző stádiumban vannak; megfigyelők. A másik meglehetősen összetett szervezet a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság) inkább pénzügyi és gazdasági téren mutat aktivitást. Itt azonban a meglehetősen eltérő globális célok sokszor megbénítják a tényleges működést.
Nyilvánvaló, hogy Moszkva és Peking regionálisan és globálisan is vetélytársak, ezt a tényt nem lehet egy-két államközi, ünnepélyes szerződéssel áthidalni. Területi viták, geopolitikai érdekütközések, gazdasági és energetikai szembenállások várnak még rájuk a jövőben. Az orosz természeti erőforrások Kína általi bekebelezése is bír aktualitással, Oroszországban például sokan tartanak attól, hogy a kínaiak felvásárolják az erdőket Szibériában, az Urál térségében és a Távol-Keleten. Megszámlálhatatlan ilyen érdekütközés van.
Akárhogy is lesz a jövő, egyelőre a kapcsolatok ünneplésén van a hangsúly. Idén pontosan 20 év telt el az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság közötti jó szomszédságról, barátságról és együttműködésről szóló szerződés aláírása óta, amelyet Vlagyimir Putyin és Csiang Cö-min írt alá 2001. július 16-án Moszkvában. Az évforduló alkalmával a két ország vezetője meghosszabbította a szerződést. Hszi Csin-ping továbbra is lényegesnek látja az orosz-kínai kapcsolatok erősítését, ahogyan Kína egyre markánsabb geopolitikai jelenlétét is a világban.
Július elején a kínai elnök úgy fogalmazott, hogy „a kínai-orosz szoros interakció követendő példát mutat az új típusú nemzetközi kapcsolatok kialakításához.” Az persze erősen kérdéses, hogy ezt a példát mennyire sikerül népszerűsíteni globálisan, az azonban tény, hogy a modern orosz-kínai szövetség egy teljesen új érát nyitott Ázsiában.
Az orosz-kínai együttműködés nagyon korai szakaszában van még, ám annál jelentősebbnek bizonyul globális szinten, nem véletlen az USA ilyen fokú mobilizálódása. Ha a két ország a jövőben el tudja kerülni a felesleges, vagy nélkülözhető versengéseket, komoly potenciállal vághat bele a globális harcba az Egyesült Államokkal szemben, s ráadásul sikerülhet létrehozniuk egy kétpólusú, ám egységes Keletet a Nyugattal szemben, ami egyedülálló helyzetet teremtene a jövő világtörténelmének alakulásában.
