„Számomra a szabadság nagyon fontos” – interjú Szabó Kimmel Tamás színművésszel

A miskolci Művészetek Házában beszélgettünk, ahová az Orlai Produkciós Iroda által színre vitt Várj, míg sötét lesz! című előadás szereplőjeként érkezett.

Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz? Van egyáltalán valamilyen kötődésed ehhez a városhoz?

Szabó Kimmel Tamás: Színházi értelemben igen, mert sok előadást jövünk ide játszani, és mindig nagyon jó a közönség, mindig remekül érezzük magunkat. Igazából ilyenkor van lehetőségem valamennyire látni Miskolcot, és amit láttam nagyon tetszik. Nem töltöttem itt el hosszú napokat, így sajnos nem tudom, hogy mennyire sokszínű a város, de mondom, amit láttam az szuper. Kellemes élményeim vannak.

– Kapcsolat az itteni színházzal?

– Játszottam már a miskolci színházban. Amikor jövünk az Orlaival, akkor szoktunk ott fellépni.

Várj, míg sötét lesz! (Művészetek Háza Miskolc / Fotó: Szűcs Árpád)

– Kaposváron születtél. A Csiky Gergely Színháznak volt abban szerepe, hogy belőled színész lett?

– Biztos, persze. Engem vittek a szüleim – kiskorom óta – felnőtt előadásokat is nézni. Nagyon sok emlékem van, rengeteg Ascher-, Babarczy- rendezést láttam gyerekként, és sok színész fordult meg a családom környezetében. Ezek az élmények meghatározták, hogy e felé a pálya felé orientálódtam. Beleszerettem ebbe a világba. Kaposváron akkor még nagyon jó színház volt. Tizenéves koromban, 15-16 évesen már tudtam: színész akarok lenni. Aztán pont úgy alakultak a dolgok, hogy Ascher Tamás és Novák Eszter osztályt indított a Színművészetin (ráadásul zenéset), én mindenképp Pestre akartam bekerülni, és elsőre sikerült is hál’ Istennek.

– Zsótér Sándor szintén tanárod volt. A miskolciak jól ismerik, hiszen sokat rendezett itt.

– Művészi beszédet tanított nekünk, nagyon sokat dolgoztunk vele a főiskolán. Ő olyan, mint egy jó erős kávé, felrázza az ember gondolkozás iránti vágyát. Nagyon szövegközpontú, mindennek ad egy formát. Nem feltétlenül kell érteni az asszociációit, de mindig valami megalapozottságot és gondolatiságot tükröz minden egyes tárgy, amit bevisz a színpadra. Vannak periódusai, amikor hagyja a színészeket kibontakozni, és van, amikor ő talál ki valamit, utána azt addig „rágja”, amíg nem csinálod. Nekem mind a két felfogásból sikerült vele dolgozni, nagyon élveztem a munkát. Szerintem iszonyúan jó és hasznos tagja ő a színházi életnek.

A folyón túl Itália (Orlai Produkció / Fotó: Takács Attila)

– Eredetileg Szabó Tamás a neved. Hogyan lettél Szabó Kimmel Tamás?

– Édesanyám Kimmel. Amikor forgattam az első filmemet és készítettük a szerződésemet a jogásszal, ő kérdezte, hogy nem akarom-e felvenni a Kimmelt. Beleírtuk a szerződésbe mint művésznév, aztán felvettem hivatalosan is.

– Jelentős színházaknál voltál társulati tag, de miért lettél szabadúszó?

– Amikor eljöttem a Nemzetiből, nem szerettem volna egyik olyan színházhoz se tartozni, ahol nem feltétlenül bennem gondolkodnak, és nem azért hívnak, mert arra kíváncsiak, én mit gondolok a világról, vagy egy szerepről, hanem mert épp jól cseng a nevem és pont ráérek. Nem akartam egy csomó embert megint megszeretni, aztán egy vad politikai csatározás alatt elvérezni látni azt a társaságot is, mint a Nemzetiben. Nem volt ehhez kedvem. Orlai Tibornál egy teljesen demokratikus színházat tapasztaltam, ahol nem volt kérdés, hogy maradjak. Szabad vagyok, az előadások minősége tök jó, még akkor is, ha nem csak Shakespeare-t játszunk. Nincs gagyizás, mindig odafigyelünk, hogy minőségi dolgok kerüljenek ki a kezünk alól. Jó rendezőkkel dolgozhatok, nagyszerű színészekkel. Persze ez egy kőszínházban is megtalálható, de valami generális és alapvető különbség van a kettő között, és nekem ez sokkal szimpatikusabb.

– Maga a szabadság elengedhetetlen?

– Persze! Különben hogy alkotsz?  Számomra a szabadság nagyon fontos. Ezt például nem szerettem a Nemzetiben, amikor 13 előadásban játszottam, és egyikből „estem” a másikba. Igazából nem tudtam regenerálódni, nem tudott a lelkem olyan szabadon és kreatívan dolgozni, ahogy szerettem volna. Az nagyon ki tudja az embert fárasztani. Itt meg nincs sok előadásom – hat vagy hét –, vannak szabadnapjaim, nem kell állandóan a színházban lennem. Tibor (Orlai Tibor – a szerk.) nagyon jófej. Ha azt mondom, hogy forgatok egy filmet és csak egy bemutatóm legyen az évadban, ő meghallgatja.

– Kezd egy szabadszájú művész portréja kibontakozni, pedig külsőre érzékenynek tűnsz. Tényleg mindig megmondod a véleményed?

– Általában igen. Nem akarok gyomorrákban meghalni öt év múlva, inkább kimondom, ami zavar, vagy amit gondolok. Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, a szókimondás és az érzékenység. Az csak izgalmas, ha valaki sokféle. Minden ember, mindenki egyedi és megismételhetetlen, ezáltal sokféle. Én ilyen vagyok, ezek az erősebb személyiségjegyeim.

Száll a kakukk a fészkére (Fotó: Orlai Produkció)

– Zenés osztályban végeztél a főiskolán, de sok drámai szerepet is játszottál (Csehov, Shakespeare, Dürrenmatt). Mekkora feladatot jelent ez egy zenés színész számára?

– Alapvetően ugyanazt a Sztanyiszlavszkij – féle színészmesterséget tanítják a főiskolán minden osztályban. A mestereim, az ország két legjobb rendezője odafigyeltek, hogy zeneileg megfelelően képzettek legyünk, és azt is megtanították nekünk, mit jelent egy mai zenés előadás. Nem csak musical és operett létezik. Amikor egy prózai előadásban öt fiú elkezd egy kórusművet énekelni, az ugyanúgy tudja szolgálni a produkciót. Ezek fontos és érdekes szakmai dolgok. Inkább ezen a vonalon tanultuk mi a zenés színházat. Ezért is olyan idegen tőlem például egy musical, vagy az Operettszínház. Életemben nem tudnám elképzelni, hogy én ott tingli-tanglizom bugyuta musicalekben. Valahogy ennél többet gondolok. Ha már valaki kiáll a színpadra, akkor akarjon közölni valamit, legyen mögötte egy gondolat, meg egy szándék. Ennek – pedig elég sok zenés színházat néztem Magyarországon – egyáltalán nem tapasztaltam nyomát sem. Én olyan produkciókat szeretek, mint mondjuk egy prózai előadás, vagy legyen zenés és legyen benne valami kis csavar.

– Milyen típusú figurákat szeretsz játszani?

– Mindenképpen az összetettebb karaktereket. Nem szeretem már ezeket a „jófiúkat”. Vagy legyen jófiú, de úgy, hogy van valami stiklije, és nagyon lehet vele menni, mert megérted, miért olyan amilyen. Sokkal izgalmasabb egy szemét figura, mint egy jó és hibátlan szépfiú.

– Van kedvenc szereped?

– Nagyon szerettem Szoljonijt (a Három nővérben), Hamletet, Ivan Karamazovot, Rudit (a Vőlegényből).

– Filmezni hogyan kezdtél?

– Koltai Robi hívott egy filmbe. Elmentem castingra, megkaptam, és onnan hívtak a következőbe, belekerültem a körforgásba.

– Miben más egy színpadi és egy filmszerep?

– Másképp kell hozzáállni, mert másabb felkészültséget igényel. Egy forgatáson 12 órából áll a nap, ahol jó esetben 3 perc hasznos anyagot vesznek fel. A többi óra vagy várakozás, vagy próba. Ott azért máshogy kell beosztani az energiáidat. Én jobban szeretem, hogy leforgatom X nap alatt, és utána nem kell évekig csinálni. Míg a színházban – ez az egy, ami zavar –, ha nincs kedvem, akkor is be kell menni és újra „előszedni” magamból, vagy amikor már fejben, netán érzelmileg nem ott tartok, mint az a figura tavaly, de azt idén is újra el kell játszani. A színházban egy-másfél hónap van „belőni” egy karaktert, a filmnél ez kicsit improvizatívabb, viszont kontaktusokban izgalmasabb.

– A Made in Hungária forgatására hogyan emlékszel?

– Nagyon jó csapat volt, közel ötven nap, remek hangulatban telt a forgatás. Jókor elkészült, jó film volt.

– Abban a rock and roll dominált, de milyen más zenét szeretsz?

– Nagyon sokfélét. A klasszikusoktól kezdve a rockabilly-n át, rock, pop, elektronikus zenét, imádom például a Doors-t, a Led Zeppelint.

Pappa pia (Fotó: InterCom)

– Merrefelé találkozhat veled a közönség?

– Az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban, főleg Budapesten, a Belvárosi Színházban, de sok vidéki helyszínen is járunk.

– Premiered lesz valamikor?

– Mostanában nem. Majd januárban csináljuk a Dühöngő ifjúságot, annak februárban tartjuk a bemutatóját. Legutóbbi premierem Szép Ernő: Vőlegény volt. Novák Eszter rendezte az előadást, Kovács Patríciával játszunk benne, és remélem, hogy azzal is eljövünk majd egyszer Miskolcra.

(Fotók: femina.hu, Művészetek Háza/Szűcs Árpád, Orlai Produkció/ Takács Attila, InterCom)

Vélemény, hozzászólás?