Csonka András: “Talán egyszer összejön”

Vendégjátékra érkezett a Ne most, drágám! című vígjátékkal Miskolcra a népszerű színész, akivel a Művészetek Házában beszélgettünk.

 

Vona Ildikó: Milyen emléked fűződik Miskolchoz?

Csonka András: Jó, hogy itt vagyunk most a Művészetek Házában, hiszen pont ide köt az egyik kedves emlék. Itt voltam legutóbb fellépésen. Akkor nem színházi előadással érkeztem, hanem zenés rendezvény szereplője voltam, és nagyon-nagyon jó hangulatban telt az este. Ennyi év alatt természetesen jártam a városban többször is, Miskolc nekem kellemes emlék. Elmentem a színházba és megnéztem például a Portugált, ami sok évig ment itt sikerrel, és nagyon jó barátom, Müller Juli is játszott benne. Most szeretném megnézni a Producereket, sőt, összeírtam magamnak, hogy mik azok az előadások, amiket látni szeretnék. Úgyhogy fogok jönni.

 

– Görög Laci kollégád itt társulati tag, és ti együtt játszottatok a Família Kft. tv-sorozatban…

– Rövid ideig igen, de Lacit a Famíliától függetlenül is ismerem. Béres Attila pedig, aki most a miskolci teátrum igazgatója, régebben az Operettszínházban rendezett engem, mi dolgoztunk együtt. Nagyszerű volt vele a közös munka. Szívesen színpadra lépnék a Miskolci Nemzetiben is, talán egyszer összejön.

 

Jelenet a Hőguta c. előadásból (Fotó: Veres 1 Színház Facebook oldala)

 

Szinetár Miklós rendezte Bartók Kékszakállúját a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon. Neked ő volt az osztályfőnököd a Színművészetin. Te mit kaptál tőle?

– Mindent. A színház iránti rajongást, azt, hogy ezt az egészet játéknak fogjuk fel. Nagyon komolyan kell venni, de azért mégiscsak játék. Fontos mondata volt, hogy lehetne egy olyan címerünk, ahol egy zöld mezőben csak annyi van beleírva: is. Nincs csak ez vagy csak az, itt minden műfajnak meg kell férni a palettán, és mindent jó minőségben meg lehet, be lehet és fel lehet mutatni. Azt a széles látókörűséget, bölcsességet, amivel ő rendelkezett, humorral adta át nekünk. Szikrázó intellektussal és hihetetlen humorérzékkel terelgetett bennünket, imádtuk hallgatni. Nemrég köszöntöttük őt, tavaly volt 30 éve, hogy végeztünk a Színművészetin, és meglepetésként elmentünk a lakására, az osztály. Nagyon örült nekünk, és ugyanazzal az energiával, lendülettel sztorizott, beszélt, mint amikor még a tanárunk volt.

 

– Azt is belétek nevelte, hogy maximalisták legyetek?

– Az igényességet igen, de nem presszúra formájában. Elég, ha az ő színházi világnézetét, gondolkodásmódját az ember magáévá teszi, és én úgy gondolom, hogy ebben benne van minden. Nem kell rágörcsölni semmire, de kell, hogy minél szélesebb látókörben közelítsünk meg dolgokat, mert nem egy szűk mezsgyén haladunk előre. Sem az életben, sem a színházban.

 

– Az eltelt évek során, amikor megkaptál egy szerepet és valakit meg kellett formálnod, mennyire voltál magaddal szigorú?

– Az biztos, hogy nem voltam sose elégedett. Soha nem éreztem olyat, hogy „na, most ezt aztán megcsináltam” vagy „most ez tuti volt”. Talán igen, és egy-két pillanatig működik is, hiszen visszajelzést kapunk erről a közönségtől, amikor a taps felcsendül, de másnap minden kezdődik elölről. Másnap megint jön a szorongás, a gyomorgörcs: vajon jó lesz-e, tetszeni fog-e, megfelelő lesz-e?

 

– Olyan régóta állsz már a színpadon. Idővel szűnik ez a lámpaláz?

– Sokkal rosszabb lesz. De ezt látom a neves kollégákon is, mert sokkal nagyobb lesz a tét, sokkal több a vesztenivaló. Dajka Margit, amikor már elismert színésznő volt, Bors nénit játszott a gyerekeknek, és mesélték a kollégák, hogy szinte rágta az öklét, annyira izgult. Minden helyzet egy téthelyzet, a néző aznap először lát és nem akarom elveszteni a szeretetét. Bodrogi Gyula szokta mondani, hogy aki nem izgul fellépés előtt az hagyja abba a pályát. Kell az a fajta izgalom, rákészülés, koncentráció, hogy megérezzem a színpadra lépést. Fotelból hátra dőlve nem lehet belépni.

 

– Volt valaha szerepálmod?

– Igazából nem. Amikor volt, és nem én játszottam el, akkor azt gondoltam: inkább nem kellenek a konkrét álmok, hanem az kell, hogy legyen mindig munka, és lehetőleg minél színesebb.

 

Berti szerepében a Mary Poppins előadásban

 

– Magánemberként, ha este lefekvés előtt belenézel a tükörbe és azt mondod: „ma klassz napom volt”, milyen gyakran fordul elő?

– Szerintem ezen a téren azért kevesebb szorongásom van. Szigorú vagyok, csak jobban bízom magamban, mert tudom: jó ember vagyok. Ez köszönhető a neveltetésnek, amit kaptam a szüleimtől, a családomtól. Próbálok úgy élni, hogy jóban lehessek a világgal. Kerülöm a konfliktusokat, nem szeretem az indulatokat, feszültségeket – a munkában sem –, és éppen ezért azt gondolom, a magánéletem ebből a szempontból kiegyensúlyozottnak tűnik.

 

– Megtaláltad önmagad? Nyilván fiatalemberként neked is voltak álmaid, céljaid, hogy hová szeretnél eljutni…

– Többet sikerült megvalósítani, mert alapvetően színész vagyok. De lehetnék színész és mellette még valami…

 

– Akartam is kérdezni: mi lennél, ha nem színész?

– Szerintem semmi. Esetleg diplomata. Nem tudom. Színész vagyok, de a színészeten kívül valóra váltottam az álmaim. Nem törvényszerű, hogy aki színész az popzenével is foglalkozzon. Nekem sikerült, mert platina- és aranylemezes előadóvá váltam, és számomra ez nagyon fontos.

 

– Prózai színészként végeztél a főiskolán, de hamar odakeveredtél a zenés színpadra.  Véletlenül történt vagy tudatosan kerested a lehetőségeket?

– A Família Kft.-beli kollégáimmal együtt bekerültem egy produkcióba, a Grease című musical volt az első ilyen jellegű munka, ezt velük közösen csináltam. Utána jöttek időszakok az életemben, amikor nem volt olyan szerepem, ahol ne kellett volna énekelni. A musicalektől függetlenül minden lemezem popzene, az nem színház, nem színészet. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt az álmom valóra váltottam, és ehhez jött még a műsorvezetés, ami sokáig, tízen évig volt része a mindennapjaimnak. Szerencsésnek tartom magam, mert több sínpáron futhatott az életem.

 

– Ezek szerint szereted a kihívásokat?

– Igen. Rövid az élet. Túl rövid ahhoz, hogy vacakoljunk. Az ember egy valami mellett leteheti a voksát, de közben hol maradnak az egyéb álmai?

 

– A Ding-Dong dal mitől lett ennyire sikeres?

– Ez egy egyszerű pozitív dal, ami pozitív érzelmeket kelt az emberekben. Kellemes, slágeres a dallamvilága, és nem akar többnek látszani, mint ami. Nem a saját dalom, ezzel egy holland zenekar 1975-ben megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, én fedeztem fel újra, mert éreztem, hogy nem akármilyen dal. 20 évvel ezelőtti történet a Ding-Dong, ami aztán rá is nyomta a bélyegét az életemre, meg a pályámra.

 

– Kicsit ilyen a Família Kft. is. Vagy akkor még nagyon fiatal voltál a pályád elején?

– Nem voltam annyira fiatal, 25 éves voltam. A Família Kft. mindent jelentett, hiszen abban az időben még nem volt kereskedelmi televíziózás. Ezt 5-6 millió ember nézte. Nekem nagy trambulin volt, erről indítottam el a pályámat. Sőt, számomra olyannyira meghatározó, hogy még a nevem is megmaradt. A szerepemben voltam Pici, és ez lett az én becenevem. 24 éve vége a Famíliának, de ez a becenév máig él. Sokan így szólítanak, még a sajtó munkatársai közül is.

 

–  Akkor jól elindított ez a sorozat…

– Abszolút. Talán én profitáltam a legtöbbet belőle. Mellékszereplőként nem voltam minden epizódban benne, de pont ezért tudtam közben színházban is dolgozni, nem kellett kimaradnom a színházi életből. Tényleg csodálatosan alakult, álomszerű az egész.

 

– Visszatérve a popzenére: nemrég jelent meg az új dalod. Hogyan fogadták az emberek?

– Szeretik hál ’Istennek! Sok interjún voltam vele kapcsolatban, már a fellépéseken is érzem, hogy kezdik ismerni. Vágytam rá, hogy 19 év után legyen egy Ding Dong 2 is. Ez magyar szerzők, Csicsák Norbert–Duba Gábor szerzeménye, és azt az életérzést, amit a Ding-Dong dal képviselt, azt szerettem volna ebben is megjeleníteni. Így született meg a Ding Dong 2.

 

Peller Annával a Csókos asszony c. operettben

 

– Megnyertél egy táncos műsort is…

– Igen, Keleti Andi volt a táncospárom a Szombat Esti Láz műsorban. Csodálatos volt, életem egyik legnagyobb élménye. Színészként mi nem vagyunk táncművészek, de a versenytánc egészen más. Itt minden irányban táncolunk, és egy tüsszentésnyi idő alatt akár 8 lépés is megy. Kellett hozzá Andrea profizmusa, ráadásul kiváló pedagógus is, mert meg tudott engem ezekre a dolgokra tanítani.

 

– Szeretsz táncolni egyébként?

– Imádok. Nagyon szeretnék ma is, de már nehezebb. Pont most emlegettük a Dancing with the Stars kapcsán. Mámorító siker volt 16 évvel ezelőtt, és az élmény Andreával egy életre összeköt.

 

– Mit éreztél, amikor nyertetek?

– Csodálatos volt, mámorító érzés. Az a karácsonyom gyönyörűen alakult, mert az extra döntő december 23-án volt, és mi nyertük meg.

 

– Boldog embernek tartod magad?

– Ez egy nehéz kérdés! A boldogság azért mégsem egy folyamat, az pillanatok összessége…

 

– Hol találkozhatnak veled mostanában a nézők?

– A Játékszín, a Veres 1 Színház és a Madách Színház előadásaiban láthat a közönség. Forgatok egy reklámkampányt is, ami tévékben fog menni, azon kívül pedig készülök egy önálló estre, ehhez kellenek az új dalok. Szeretnék egy olyan estet, ami én vagyok. Legyen benne pici zene, pici színház, pici játék, pici kacagás, pici show, mindenből egy kicsi, ami én vagyok, ezért CSONKALAND a címe. Tavaszra szeretném összehozni, élő zenekari kísérettel. Be fogjuk majd mutatni a vidéki városokban, és remélem, hogy ide is eljutunk vele.

– Köszönöm a beszélgetést!

 

A Ding Dong 2 megtekinthető alább:

 

(Fotók: Csonka András képgyűjteménye)

 

Amennyiben tetszik a tartalmak sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon!

 


Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek