Milyen érdekes, hogy mi mindig jobban látjuk, hogy mások mit hibáznak el az életükben, és próbáljuk őket meggyőzni arról, hogy min kellene javítaniuk, mit kellene másként kezelniük, miközben képtelenek vagyunk elviselni, hogy ők is beleszólnak a mi életünkbe.

Természetes, hogy még a szinte idegen ismerőseink életére is objektívebb rálátással bírunk, mint a sajátunkra. És még akár az is magától értetődő lehet, hogy úgy gondoljuk, mi megfelelően kezeljük a saját problémáinkat. Mindenkinek saját igazsága van, és hiába használnak mások panaszládának minket, az általunk javasolt megoldásokra már egyáltalán nem kíváncsiak. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem feladatunk ezredszerre is meghallgatni őket, továbbá nem kötelességünk megmagyaráznunk, hogy szerintünk mi a helyes – hiszen úgysem fognak hallgatni ránk. Van, aki szívesen dagonyázik a saját panaszmocsarában, és van, akinek valóban nincs szüksége a segítségünkre, mert úgy hiszi, csakis neki van igaza. (És ebben igaza is van.)

Valójában még a legnagyobb jó szándékkal sem tudunk segíteni annak, aki saját magán nem akar segíteni. A változást senki nem idézheti elő a másik emberben, arra kizárólag ő képes, önerőből. Ha mégis mindenáron rá akarjuk erőszakolni a véleményünket családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre, számítsunk arra, hogy ennek vita, sérelem, kellemetlen hangulat lehet a mellékhatása. Gondoljunk bele abba is, hogy mi mennyire feszültek és dühösek lennénk, ha mindez fordítva történne.

A másik, egyáltalán nem elhanyagolható vonzata annak, ha túl sokat foglalkozunk a mások életével az, hogy saját magunkkal elfelejtünk törődni, hiszen minden egyes alkalommal, amikor meggyőzőerőnket bevetjük, elvonjuk a figyelmünket magunkról, és így nem tudunk a saját problémáink megoldására összpontosítani.

Mindenkinek a saját leckéit kell megtanulnia, mindenki önmagáért felelős. Senki terhét nem vehetjük át, mindenki azt cipeli, amit az évek során összegyűjtött, egészen addig, míg végre magától le nem teszi.

“A más élete