Példaképe a legtöbb embernek van – ő az, akit csodálhatunk, akire felnézhetünk, akit tisztelhetünk vagy éppen irigyelhetünk és akire hasonlítani akarunk. Legyen az író, zenész, színész, tudós, szülő, találunk benne valamit, ami fejleszt, inspirál minket. Azonban előfordulhat, hogy csalódnunk kell idolunkban, és ez miatt világunk hirtelen összeomlik.

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy példaképünk is “emberből van”, s mint olyan, esendő is. Az általunk túlidealizált személyek hosszútávon nem mindig tudnak megfelelni az elvárásainknak, nem tudnak folyamatosan olyanok lenni, mint amilyennek mi látni akarjuk őket. Nagyon sokat tehetnek hozzá jellemünkhöz, segíthetnek személyiségfejlődésünkben, vezethetnek egy úton, melyet mi is szívesen járunk, de mint tanító/mester, egyszer elér útja végéhez, ami nem feltétlenül jelenti a mi utunk végét is.

Az a szerencsénk, hogy különbözőségeink folytán nem kell ugyanúgy gondolkodnunk és éreznünk. Felső határunk nem egyezik meg másokéival, ám mindannyian képesek vagyunk a fejlődésre. Abban az esetben, ha “kiszeretünk” példaképünkből, és úgy érezzük, hogy mindaz, amit eddig hittünk és gondoltunk, hirtelen értelmetlenné vált, ne essünk kétségbe. Álljunk meg egy pillanatra gondolkodni. Mivel egy tökéletlen emberről van szó – mint amilyenek mi is vagyunk – engedjük meg neki, hogy lelépjen a piedesztálról, melyre állítottuk őt. A világ nem ér véget attól, hogy példaképünket teljes önvalójában látjuk. Ezzel is csak leckét ad nekünk, mert elengedi a kezünket. Köszönjük meg neki, amit eddig tanított, mert az ő útja (a mi életünkben) véget ért ugyan, ám a miénk most fog érdekessé válni. Minden kérdésre érkezik válasz, minden mestert követ egy másik. Nem maradunk vezető nélkül, mert ha más személy nem érkezik, akkor saját magunkat kell vezetnünk.

Az ember rengeteget tanul és fejlődik élete során, és kihullanak mellőle azok, akik nem tudják tartani az iramot. Ebből kifolyólag nem kell sajnálnunk elmúlt kapcsolatokat, barátságokat, hiszen mindenki addig játszik szerepet az életünkben, amíg szükségünk van rá, s ez fordítva is igaz.

Nem szabad attól félnünk, hogy saját gondolataink nem helyesek mert nem egyeznek másokéival. Bátran fel kell vállalnunk önmagunkat, mert elképzelhető, hogy a következő pillanatban mi válunk tanítóvá, mi leszünk vezetők. Azonban sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy tanítványainktól is tanulhatunk, így félre kell tennünk gőgünket és büszkeségüket, és hálásan kell fogadnunk a nálunk tapasztalatlanabbakat, hogy példamutatóként haladhassunk tovább kijelölt utunkon.

Kiemelt kép: pixabay.com