Sokat gondolkodtam azon, hogy mi jogosít fel valakit arra, hogy az életünkbe avatkozzon. Esetenként minden, esetenként semmi. Az utóbbi akkor esedékes, mikor valaki egy rég elhagyott ház ajtaján kopogtat. S az e fajta életviteli útbaigazítás szerény véleményem szerint olyan, mint mikor valaki lerobban egy kietlen út szélén, és az eltévedésére segítséget kér egy arra sétáló járókelőtől.

A gyalogos szívélyesen elmondja, hogy merre, hány méter, de a kocsiból kifogyott a benzin, a sofőr pedig – ha a törekvése adott is a célhoz érni – muszáj, hogy elsétáljon az első benzinkútig, hacsak nem lepi meg valamiféle véletlen szerencse idő előtt. Természetesen előbb-utóbb a céljához ér. Az útbaigazítás tehát nem gyorsította fel a folyamatot, legfeljebb csak az odatalálást könnyítette meg.

Nyilván semmiképpen sem kezelhetjük érték alulinak a járókelőt ebben a történetben, sőt! Bár engem kiváltképp zavarna, ha azt kiabálná, hogy induljak már utamra, mert erdőszélen vagyok, veszély fenyeget…

Ott van az út szélén…Ez egy lehetőség arra, hogy útbaigazítást nyerjek. De ebben a történetben én csak egy címet kérdeztem. Ha hosszú világtérkép leírásba kezdett volna, akkor azt mondtam volna, hogy állj, elég, nem érek rá, nem akarok eljutni a közel jövőben mindenhová, és különben is el kell érnem az első benzinkútig, mert a célban van dolgom, s majd ott találom meg a következő állomás koordinátáit.

És az, hogy hol a határ a személyes szféránkat tekintve? Két emberen múlik egészen pontosan. Ha az egyik fél kinyújtja a kezét, míg a másik pillanatnyilag mozdulatlan marad, akkor már csak az idő dolgozhat a dolgok alakulásán. De ennek az utazásos történetnek is sok alternatívája lehet.

Mondjuk a járókelő pont egy kanna benzinnel sétál, vagy a csomagtartó rejteget még egy fél flakon üzemanyagot.. A helyzet mutatja magát, és a lényeg az, hogy a kért, vagy netalán kéretlen útbaigazítással a folyamat nem felgyorsítható.

A sofőr és a gyalogos is éppen eléggé összetetten működik ahhoz, hogy az akarat végül közös legyen, ha annak kell lennie egyáltalán. Nem biztos, hogy ugyanazon irányba mennek, vagy ha ugyanazon irányba mennek is, korántsem jelenti azt, hogy elmennek együtt az első benzinkútig, majd beülnek a kocsiba és közös célt követnek.

Ehhez nagyon kell, hogy egyezzen a céljuk és az addig megtenni kívánt útvonal is. Ilyen példátlan találkozást elég ritkán hoz magával az élet. És nagyban attól függ a folyamat és annak gyorsasága, hogy az emberek miképpen kommunikálnak egymással, és milyen az időérzékük, azaz mennyi türelmük van, hol tartanak a lélekfejlődésben.

De vajon mi van akkor, ha a sofőr és a gyalogos már közösen mennek valahová? Vagyis az egyik azt hiszi, hogy közösen mennek? Mert már erről beszélnek. Szóval már együtt utaztak egy darabig abban a tudatban, hogy együtt tesznek meg egy nagy utat. Akkor mennyire terjed ki az a lehetőség, hogy a másiknak jelzéseket adjunk az útvonal minőségéről? Vagy megfordítva: nem kötelessége-e az egyiknek, mondjuk annak, aki már járt azon az úton szólni, hogy mi vár a másikra, és így őreá is, ha így mennek közösen tovább?

Tehát ez egy kérdés: az útbaigazítás jog, vagy kötelesség?

Hiszen minden egyes észrevétel, figyelmeztetés másképpen értelmezhető akkor, hogy ha az csak egy egyszerű útbaigazítás kérésre adott válasz, vagy közös utazás.

Ha jog, akkor mindenkinek joga van nem meghallgatni, meg szólni, hogy elég… Ha kötelesség, akkor meg annak, aki lát valamit, szólnia kell a másiknak, még akkor is, ha ez per pillanat a másiknak kellemetlen, vagy éppen most nem kíváncsi arra az információra. A dolog kötelesség természetéből származik ez. Semmi köze a másik szabadságának a tiszteletben tartásához, vagy nem tiszteletben tartásához. Egyszerű, helyzet szülte parancs. És nem érinti a másik tisztelésének kérdéskörét. Maximális tisztelés esetén is mondani kell a világtérképet…

Az persze benne van a pakliban, hogy az, aki látni vél dolgokat, tévedhet. De ezzel együtt lehet, hogy kötelessége elmondani azt, amit lát, azzal együtt, hogy beismeri, nem biztos, hogy igaza van.

Vagy akkor előröl kell kezdeni annak a megbeszélését, hogy mit jelent a közös utazás. Például egy közös karavánt, amiben mindenkinek van egy saját kocsija, és egy irányban haladunk, de ha valaki útközben el akar térni egy másik cél felé, akkor azt minden probléma nélkül megtehesse?

Vagy, ha egy sivatagon akarunk átkelni, és az egyik már járt ott, és ebből kifolyólag információi vannak a sivatagon való átjutásról, akkor felelőssége-e a másiknak elmondani, hogy bizony extra adag benzinnel, vízzel, meg takarókkal kell készülnie, ha át akar ő is élve jutni a sivatagon? És felelőssége-e úgy elindulni a másikkal, hogy az a személyes szabadságába való beavatkozásnak éli meg az extra víz beszerzésének tanácsát, és nem pakolja be azt? (Mert mondjuk a víznek szánt helyre egy tévét akar magával vinni a másik, mert este csak filmekre tud elaludni.) Szóval akkor elindulhat az úton, hogy tudja, hogy szenvedni fog a másik? Hogy esetleg mindketten veszélybe kerülhetnek? Megtilthatja-e az indulását a másiknak? Vagy mondhatja-e a másiknak, hogy csak tessék, lehet menni egyedül?

A szenvedés egyébként minden esetben garantált.

Mert vagy a víz fog hiányozni, vagy a tévé. A két szenvedés következménye viszont nagyon más. Ez egyikben kialvatlanul, de átér a sivatagon, a másikban meg át sem ér. Esetleg mindketten odavesznek… De az a legszebb a dologban, hogy a sivatagban időközben találnak mások vizet, és létesítenek oázisokat. És akkor joggal mondhatja majd a másik, hogy a TV hiány miatt szenved…

Szóval hol a határa annak, hogy a másikért is felelősséget vállalunk? Mit jelent az, hogy közös felelősség? Hagyjak rá minden szenvedést? Vagy engedjem azt, hogy a pillanatnyi kedv szerint történjenek a dolgok?

A helyzet az, hogy egy hét alatt nem lehet bejárni Amerikát sem, és ez a társas kapcsolatokra is igaz. Fél év is kevés földrészenként feltérképezni egymás világát, stressz – és sietségmentesen…Ettől olyan izgalmas egy út valakivel. Intenzív és rövid, vagy éppen fáradtságosan hosszadalmas…

Pae