“Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják, szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll, ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e.”  Feldmár András pszichológus 

 Az ember olykor fél attól, hogy gyengévé, kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik, ha szeretik, mert előfordul, hogy ő is viszontszeret. Fel kell adnia emiatt védőpáncélját, álarcait, kiépített arculatát, esetleg felmerül a kérdés benne vajon mit akar a másik?Általában, ha ilyen helyzetet érzékel, menekülő utat keres, konfliktusokat gerjeszt, de valójában nem hiszi, hogy á la natur, őt is lehet szeretni. Ez is egyfajta specifikus hiányérzet, de  nem ritka az a fajta szeretethiány sem, melynek érdekében az ember mindenre képes. Pedig a szeretet önzetlenség, nem várok semmit cserébe. Ha cserébe, hogy kvázi szeretve légy meg kell változnod, az a másik önszeretete. 

De vajon meddig megyünk el a szeretetért? Vajon képes-e az ember a teljes önfeladásig elmenni azért, hogy szeressék? Ez vajon tendenciózus az ember életében, csak következmény, reakció, félelem a szeretet elvesztése miatt,  vagy a személyiség sarkalatos pontja, ismérve? 

 A pszichében rejlő magyarázat a kishitűség, a helytelen önértékelés, társfüggőség szerepel, az a tudat, hogy önmagamban nem vagyok egész. Holott elsősorban az önmagában is egész, egészséges pszichikumú, lelki-mentális érettségű ember képes társat találni egy másik, olyan ember személyében, aki önmagában is egész, produktív, értelmes életet él. Ha csak pótcselekvésre, valamilyen űr betöltésére, netán, szükséges kelléknek akarjuk a  társat, bizonyára rövidesen társ nélkül maradunk. A jó társkapcsolat két szabad, szuverén, önálló életvitelre képes ember szabad társulása. Egy ilyen kapcsolatban nem függünk egymástól, ergó nem vagyunk kisajátíthatóak – szabadon egymás mellett vagyunk, amíg szeretjük egymást. Nyilván  ez egy idealizált állapot, s a valóságban százféle variációja működik/ vegetál a társkapcsolatoknak.

Elemeztem olyan kézírásokat, ahol a központi kérdés a jövő kikövetkeztetése volt. Bár a kézírás 10-15 éves periódusokban állandónak tekinthető, ezért bizonyos esetekben tendenciákban is  lehet gondolkodni, mégis az írásanalízis inkább a jelent ragadja meg, vagyis az akkori prompt, láttatott személyiségképet, amit a grafológus elemez. 

A kishitű, helytelen önértékelésű, érzelmileg túlfűtött ember kézírásában is nyilvánvalóan adja önmagát.

Ha  kézírása tendenciózusan állandó, akkor – a szükséges elemzések után – biztosan állíthatjuk az alábbi jelzőket, de ehhez több életszakasz kézírásvizsgálata szükséges. 

Az érzelmi központú, de helyes önértékelésű ember kézírása általában jobbtendenciás, de mindenképpen a betűképzések, egyéb grafikai alakzatok helyes aránya a túlsúlyos. Ha az egészleges, globális íráskép erősen jobbra tendál, vagy teljesen jobbra elfekvő, szinte vonal jellegű – a grafológiában fonalas írásnak nevezett produktum – már kórosnak mondható. A személyiség gyenge pontja ebben az esetben  a szeretethiány, ami az önfeladás árán is a legfontosabb szükségletté vált. Ez a hiányérzet  a teljes befolyásolhatóságig, manipulálhatóságig, vezetettségig viszi a személyt, esetleg olyan szakadék  felé, ahonnan nincs visszaút. A szerethiányos, kishitű ember az élet minden területén – munka, barátság, szerelem – arra törekszik, hogy befogadják, elfogadják, szeressék, ezért válik kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá.

Egy hasonló kézírású ember sürgős segítségre szorul. A segítség, a változás grafoterápiával (is) lehetséges, melynek során a kézírás helyes mederbe terelésével a személyiség is markáns változáson megy át.