Durva lépésnek értékeli a nemzetközi sajtó és több nyugati politikus is Recep Tayyip Erdogan, török elnök protokoll vétségét, melyet az Európai Unió delegációvezetőivel szemben, a keddi török-Eu tárgyalások során követett el.
Az elmúlt napokban bejárta az internetet az a videó, ahol Erdogan Ankarában fogadta az Európai Tanács elnökét, Charles Michel-t és Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét, ám székkel csak előbbit kínálta, von der Leyen egy távolabb eső kanapén kapott csak helyet.
Az eset komolyan felborzolta a kedélyeket Európában, az olasz miniszterelnök, Mario Draghi egyenesen diktátornak nevezte a török elnököt. Ezeken a szinteken ilyen protokolláris hibákat már nem szokás elkövetni, így feltételezhetjük, Erdogannak üzenete volt von der Leyen „megalázásával”. Kérdés, hogy miért volt szükség ilyen illetlenségre a török elnök részéről?
Az Európai Unió legfelsőbb tisztviselői; az Európai Tanács elnöke és az Európai Bizottság vezetője Törökországba érkeztek tárgyalni abból a célból, hogy a mély válságban tengődő török–európai kapcsolatokat kibillentsék a holtpontról. Charles Michel szerint a látogatás “hosszú hónapokon át tartó gondos előkészítés és diplomáciai munka eredménye volt annak érdekében, hogy ez az ország visszatérjen az EU-val fenntartott kapcsolatok konstruktívabb megközelítéséhez“. Az EU két vezetője furcsa békejobbot próbált nyújtani Ankarában; együttműködési javaslatokkal, de szokás szerint súlyos kritikákkal is, érkeztek a török fővárosba, ám a fogadófél sem volt rest, ő is meglepetéssel készült.
A felvételeken jól látható, hogy Erdogan teljesen természetesen elsőként helyezkedik el a török zászló előtti széken, míg a másik kettő habozik, végül a von der Leyen pozíciójánál szimbolikusabb és jóval kisebb hatáskörrel rendelkező Charles Michel ül le a kiemelt székre, kollégája a kanapéról kénytelen követni a megbeszélést a török külügyminiszterrel, Mevlut Cavusogluval szemben. Erdogan ezzel tulajdonképpen az Európa Tanács elnökét magával egyenrangúvá tette, míg az Európai Bizottság vezetőjét külügyminisztere szintjén, eggyel lejjebb kezelte.
Michel az esetet sajnálatos, de nem szándékos bakinak minősítette, ám a török külügyminiszter visszautasította a hibázás lehetőségét, sőt úgy fogalmazott: „Nem először látunk vendégül külföldi meghívottakat, a hagyományos török vendéglátás pedig az egész világon ismert. Ezen a találkozón minden összhangban volt az elfogadott nemzetközi szabályokkal és a szokásos protokollal.”
Az EU protokollszolgálatának képviselői arról számoltak be később, hogy az ellenőrzési tevékenység során nem engedték be őket a tárgyalás helyszínéül szolgáló terembe. Hiába a török magyarázat, miszerint minden a protokollnak megfelelően lett előkészítve, érdemes visszamenni az időben, amikor Erdogan a korábbi gárdával, Jean-Claude Junckerrel, az Európai Bizottság vezetőjével és Donald Tuskkal, az Európai Tanács elnökével folytatott tárgyalást. Akkor valamiért mégis mindháromnak jutott saját, különálló szék, s ráadásul egymás mellett is ültek.
A tárgyalásokon négy fő témát tárgyaltak:
1. a közös vámunió modernizációja,
2. a legfelsőbb szinteken történő tárgyalások programja,
3. a török állampolgárok Európai Unióba történő utazási feltételeinek megkönnyítése,
4. további 4 millió törökországi szíriai menekült pénzügyi támogatása.
Az EU képviselői kifejezték mindemellett aggodalmukat az országban a szólásszabadságra vonatkozó korlátozások és az ellenzéki politikai erők elleni fellépések miatt, illetve kritizálták Törökország kilépését az Isztambuli Egyezményből. Ezenkívül szokás szerint felszólították a török elnököt arra, hogy változtassa meg és hangolja jobban össze az Európai Unióval politikáját a Földközi-tenger keleti részén, Szíriában, Líbiában és a Kaukázusban.
A török kormánylapok mindezt úgy értékelték, hogy ismét feltételeket diktál az Európai Unió Törökországnak.
Erdogan viselkedése, mellyel teljesen természetesnek gondolja, hogy von der Leyen másodrendű politikus, a valóságban inkább diplomáciai pozícióval rendelkező Charles Michel mögött, sem a baki lehetőségét igazolja. Nagyjából a 2015-ös migrációs válság és a 2016-os sikertelen puccskísérlet óta folyamatosan romló EU-török kapcsolatokat láthatunk, melynek számos oka van. Talán az egyik leglényegesebb Törökország levegőben lebegtetett EU csatlakozási megállapodása, melynek reménytelensége igen nagy bizalmatlanságot szült a Boszporuszon innen és túl is.
Ankara csatlakozási kérelmét 34 éve nyújtotta be, és hozzávetőlegesen 20 éve zajlódnak a tárgyalások, ám a kulisszák mögött mindkét fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy Törökország előbb lehetne akár az OPEC tagja is, mintsem az Európai Unióé – többek között amiatt sem, hogy Ankara nem ismeri el az EU tag Ciprust. Mára már egyik fél számára sem lenne kedvező a törökök tagsága, így szimbolikus tárgyalásokon még rágják ugyan a a megemészthetetlen falatot, de a valóságban ez már csak látványpolitika.
Törökország külpolitikája és geopolitikai törekvései erős irányváltást hajtottak végre Erdogan elnöksége alatt. Számos cikkben foglalkoztam már a török vezetésű pán-iszlamizmus és pán-turanizmus felébredésével, s annak kivetülésével akár a közép-ázsiai és kaukázusi türk népekre, a közel-keleti muzulmánokra és az Európában elanyátlanodott iszlám vallású bevándorlókra. Ankara egyszerre több síkon (vallás, őstörténet, kultúra, harctér) és több irányban terjeszkedik. A távoli Kína Hszincsiang Autonóm Terület muzulmán ujgurjai, Kazahsztán és Közép-Ázsia, a Kaukázus és Oroszország déli részein élő muzulmán türk népek, a Balkán, a Közel-Kelet, Észak-Afrika és az Európai Unió is a félhold célkeresztjében áll, mind az új Oszmán Birodalmi elképzelésekbe tartozik. Törökország mostanra egyszerűen kinőtte az Európai Uniót.
Azonban, ha a török vezetés már a valóságban nem is akar csatlakozni az Európai Unióhoz, miért van szükség mégis a látvány megbeszélésekre? Az ország lakosságának jelentős része, különösen a nagyvárosokban élők a felerősödő vallási nacionalizmus ellenére még mindig inkább csatlakozás párti, s ezt Erdogan is tökéletesen tudja. De ha részt is vesz a tárgyalásokon, a gázpedálról már réges-régen levette a lábát. Mindazonáltal, ebben a formában tökéletesen be tudja sározni saját népe előtt Brüsszelt is, mint a csatlakozás gátlótényezőjét. Tulajdonképpen okot és magyarázatot gyárt a jövőre, hogy miért is nem lett Törökország EU tag. Brüsszel még ha látja is a török trükköt, nem állíthatja le a tárgyalásokat, hiszen az Európai Unió és a nyugati világ érdeke, hogy Ankara a nyugati érdekszférában maradjon.
Hosszútávon pedig beérhetnek a gyümölcsök, hiszen Erdogan sem maradhat örökké elnök, különösen ennyi belső ellenséggel. Brüsszelnek azonban a török csatlakozás kérdésében nem csak Ankarával kell megküzdenie napról-napra, hanem a számos, török csatlakozást nem támogató tagállammal is. Nagyon valószínű, hogy az új amerikai vezetés és az EU összehangolja török politikáját a közeljövőben, hiszen nem csak az EU kapcsolatai hűltek ki Törökországgal, a NATO-val is egyre többször járnak külön útakon.
Ursula von der Leyen Erdogan szemében egyszemélyben testesíti meg a török politikát bíráló nyugati erőket. Az Európai Bizottság elnöke Michellel ellentétben rendszeresen kritizálja a török elnök militarista politikáját, elítéli Törökországot az emberi jogok megsértése és a harmadik országok ügyeibe való beavatkozás miatt, illetve a régiót illető expanziós viselkedése miatt is.
Ankara számos olyan döntést hoz, melyről nem egyeztet sem NATO szövetségeseivel, sem az Európai Unióval, így a hegyi-karabahi konfliktus, a Földközi-tengeri terjeszkedés, a szíriai katonai műveletek, vagy a közel-keleti koalíciók létrehozásában is önállósult.
Mindemellett nem utolsó tényező, hogy von der Leyen német védelmi miniszteri hivatala ideje során jelentősen megromlottak a német-török kapcsolatok, mely nem túl jó kapcsolatot feltételez a két politikus között. Példának okául von der Leyen megtagadta több törökországi fegyverszerződés megkötését, attól tartva, hogy ezek a fegyverek végül törökbarát fegyveresek – akár terrorszervezetek – kezébe kerülnek Szíriában. Ezt követően Erdogan kiűzte a németeket a NATO délkelet-anatóliai légitámaszpontjáról, Incirlikből.
Erdogan az esettel egyfelől egyfajta revansot vehetett személyes sérelmeiért– még ha ennek nincs is gyakorlati haszna – illetve von der Leyen személyében megalázhatta a törökellenes, törökkritikus politikai elitet. Még egy lényeges szempont, hogy ugyan Erdogan maga világiasabb nézeteket vall a nők helyzetével kapcsolatban, ám szavazóbázisában van egy erősen konzervatív, antifeminista réteg is, akiknek az ültetős jelenet igencsak az ínyére lehetett.
Törökország regionális középhatalomként a „sofagate” megrendezésével megalázta az Európai Uniót, a Nyugati világrend egyik központját. Azonban nem csak geopolitikai üzenete volt ennek, hanem az Európai Unió intézményi rendszerét is próbára tette, hiszen azzal, hogy csak egy helyet ajánlott fel, versenyhelyzetet teremtett a politikai és a végrehajtói hatalom vezetői között: valahogy úgy, hogy az a magasabb rangú, aki előbb ül le.
Manfred Weber az Európai Néppárt parlamenti blokkjának vezetője úgy kommentálta az esetet, hogy az ankarai út az EU legfelsőbb tisztviselői közötti „széthúzás szimbólumává” vált.
Mindemellett azt is sikerült ezzel demonstrálnia a választóinak és a tekintélyelvű országoknak, hogy Törökország az európai (nyugati?) világ felett helyezkedik el. S mivel az ő politikájának egyik meghatározó vezérfonala, hogy újra nagy súlyú birodalommá tegye országát, magatartása részint érthető is.
A két európai vezető pedig azzal, hogy nem ellenkezett a sértéssel szemben, s belement a török elnök játékába, el is fogadták az Erdogan által besorolt státuszukat. Ahogy magyarázták később, el akarták kerülni a protokolláris hibából adódó feszültséget, nehogy a tárgyalások rovására menjen, ám jelen esetben határozottabb állásponttal tisztázni lehetett volna a pozíciókat.
Azon túl, hogy némely európai politikus lediktátorozza Erdogant, vagy növekszik az ellenszenv az irányába, nagyobb problémákra nem kell számítson a török elnök, hiszen bizonyos szempontból az EU a kezében van. Törökország területén több millió közel-keleti menekült van elhelyezve táborokban, melyek fenntartásának költségeit az EU egy korábbi megállapodás alapján vállalta a maga érdekében. Erdogan már több alkalommal használta zsaroló potenciálként ezt, azzal fenyegetőzve, hogy megnyitja a menekültek számára a határokat.
Európa szempontjából jelenleg elképesztően fontos a törökökkel aláírt visszatartó megállapodás – ahogy korábban Líbiában ez Kadhafival volt – hiszen egy újabb migrációs válság megelőzésben játszik kulcsszerepet.
Az Európai Unió vezetése számára világos, hogy egy újabb nagyszabású menekülthullám nem csak gazdasági, egészségügyi, szociális és nemzetbiztonsági problémákkal járna, hanem újfent az euroszkeptikus politikai pártok népszerűségét eredményezné, amit mindmáig nem sikerült „kihevernie” a kontinensnek. Amíg a migrációs válságkezelésre nem születik más megoldás – más közel-keleti és észak-afrikai országokkal történő megállapodások, új Európai Uniós Közel-Kelet politika, migrációs, határvédelmi és biztonságpolitika – addig egyszerűen fogalmazva Erdogan sakkban tudja tartani a szövetséget, s ennek tökéletesen tudatában is van.
Az Európai Uniónak a gazdasági, kereskedelmi együttműködések szolgálhatnak zsaroló alapul Törökországgal szemben. A török export az Európai Unióba 69,8 milliárd eurót tesz ki, továbbá az EU-s országok 58,5 milliárd euró értékű befektetésekkel növelik a török gazdaságot. Tehát az érmének két oldala van, nem csak Ankara tudja sakkban tartani Brüsszelt. Törökországnak szüksége van az Európai Unióra, mint legnagyobb kereskedelmi partnerére és az Egyesült Államokra is, hiszen a koronavírus okozta gazdasági válság Ankarát sem kímélte.
Erdogan nem valószínű, hogy egy ilyen diplomáciai vétség miatt görcsbe rándult gyomorral fogja várni a válaszlépést, hiszen komoly nyereségekkel megúszta az öntörvényű hegyi-karabahi katonai beavatkozást, a görögökkel való konfliktust, a szíriai hadműveleteket és az ukrajnai háttérjátszmákat is eddig. S mivel egyre kiterjedtebb kapcsolatokkal rendelkezik az Európai Unión belül élő muzulmán bevándorlókkal – beleértve a több millió németországi és ausztriai törököt is – komoly veszéllyel fenyeget a török befolyás beszivárgása az európai politikai életbe. Ezen felül a közel-keleti kapcsolatai is rendeződni látszanak, nagy térségbeli ellenfeleivel is konszolidálódtak az utóbbi hónapokban a viszonyok, így Szaúd-Arábiával és Izraellel is viszonylag normalizálódott a helyzet egyelőre, de a Moszkvával jellemző „se veled, se nélküled” kapcsolat is épp a „se nélküled” fázisában üzemel, s ez is tovább növeli magabiztosságát.
Törökország geopolitikai helyzete a szomszédságban Oroszországgal, Európával, az arab világgal, Izraellel nem egyszerű, éppen ezért is rendkívül izgalmas egy aktív török külpolitika.
Az ország eddig elkötelezett nyugatbarátsága kezd megrepedezni s egyre intenzívebb függetlenségi törekvéseit láthatjuk. Ha kell konfliktusba lép Párizssal a muzulmánok védelmében, megzsarolja Berlint a menekültekkel, fegyvereket vásárol Moszkvából, közben szembe száll a washingtoni akarattal, s ha szükséges mindezt egyszerre teszi erőt, időt nem spórolva.
Nagyhatalmi szárnypróbálgatásai közepette azonban azzal is tisztában van, hogy a kizárólagos keleti partnerség számára hosszú távon nem biztonságos, ezért meg kell hagynia a kiskapukat, amik megvédik akár az oroszok, akár az arabok túlzott terjeszkedésétől – jelen esetben ez elsősorban a NATO, másodsorban az Európai Uniós partnerség.
Törökország katonai potenciálja elenyésző az amerikai, kínai, vagy oroszhoz képest, gazdasága és politikai élete hullámzó. A pán-turánizmus gyenge lábakon áll, hiszen a posztszovjet közép-ázsiai és kaukázusi országokban jelentős az orosz és kínai befolyás, s előbbi politikai, utóbbi gazdasági jelenlétét nehezen tudja kiütni a törökök elsősorban kulturális hatásgyakorlása.
Ami izgalmasabb kihívást jelent, illetve megnövelhetné valóban a világban betöltött státuszát ma Törökországnak, az a pán-iszlamizmus, ezen a fronton azonban rengeteg a vetélytárs, köztük a legnagyobb, a szintén vezető iszlám nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Szaúd-Arábia Öböl Menti csatlósaival. A muzulmán országok egyesítésére és vezetésére tett kísérletei a törököknek azonban szemmel láthatóak, ám a megosztottság és instabilitás uralta országok egy blokkba tömörítése egyelőre nem tűnik reális lehetőségnek.
Ma amennyire nehéz geopolitikai helyzete Törökországnak, annyira kényelmes helyzetet teremtenek neki a nagyhatalmak azzal, hogy küzdenek is a kegyiért. A Nyugat, élen az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval annak ellenére, hogy nem ért egyet Ankara legutóbbi külpolitikai aktusaival, mégis óckodik a szigorúbb büntetésektől, mivel félő, hogy a kínai-orosz szövetség partvonalán landol Ankara is, ami beláthatatlan problémát jelentene. Törökország rálátása a NATO-ra, földrajzi helyzete, a Fekete-tenger feletti ellenőrzési joga komoly potenciált adna a világelsőségért küzdő kínai és orosz nagyhatalmaknak.
Az egyértelműen kezd kirajzolódni a térképen, hogy szaporodnak és meghatározó tényezővé válnak a középhatalmak, amelyek már nem tűrik, hogy a világpolitikát az ő figyelembevételük nélkül határozza meg az Egyesült Államok, Oroszország és Kína.
Ezek az országok nagy általánosságban nem rendelkeznek akkora katonai, demográfiai vagy gazdasági erőforrásokkal ahhoz, hogy közvetlen fenyegetést jelentsenek a nukleáris nagyhatalmakra, ám regionális szinten komoly fejfájást okozhatnak. Ráadásul egyre jellegzetesebb, hogy ezek az országok már nem „egy gazdát szolgálnak”, hanem ügyek mentén kívánnak kooperálni, tehát sokkal diverzifikáltabbá tud általuk válni a világpolitika. Ezen tulajdonságuk ráadásul megnehezíti a megfélemlítésüket is, hiszen ha bizonyos ügyekben ellenféllé is válik, sok ügyben partner marad, így nem célszerű egy mindent elsöprő katonai vereséget mérni rájuk. Törökország tipikusan egy meghatározó regionális, középhatalmi státuszú állam, s egyre növekvő tényezőként szereti is ezt időről időre demonstrálni.
Kövessen minket: Facebook
